1.fejezet: Rémálom

A ménes vígan játszadozik, csak a kis póni, Petya álldogál egymagában. Elgondolkodik a kis ló, milyen jó és szabad élete van. Egyszer csak hallja, hogy a vezérmén nyerít, ezzel jelezve mindenkit a veszélyre. Petya tudja, hogy mostanság már nem olyan békések a legelők, mint régen. Amióta eltűnt a fagyos víz egyre több kétlábú mászkál az ő területükön. Nem is beszélve arról, hogy hozzá hasonló lovakat kötnek meg és ülnek a hátukra.
Petyának még a puszta gondolatára is, hogy egy ilyen kétlábú felüljön rá beleremegett a lába. A ménes egy kicsit beljebb ment a mező közepe felé, míg Petya elgondolkodott. S mivel egyedül a kis póni volt elég közel az erdőhöz egyedül ő hallotta, hogy valami közeledik.
Valami veszélyes.
De már késő volt, egy sereg kétlábú ugrott elő a fák közül. A ménest bekerítették, nagy hálókkal és villámló botokkal közelítettek a többiek fele. Petya ijedtében nem tudta mit csináljon, szerencsére nagyon aprócska ló volt, ezért elbújt egy bokor alatt. Majd mikor már úgy gondolta nem vehetik észre kiugrott a rejtekhelyéről és szaladt, ahogyan csak a lába bírta. Gyorsabban már ne is mehetett volna, gondolta saját maga, különben kiszaladt volna a világból. Amikor úgy érezte biztonságban van, megállt pihenni.  Tudta, mérföldekre van a kis tisztástól, de még mindig a fülében csengett a társai segítségért kiáltó nyerítése, a csikók rémült sírása, ahogyan az anyjukat hívták.
Azután már csak a szellő halk suhogása hallatszott, a kis ló kétségbe esetten nyerített fel, hátha válaszol egyik társa.
De semmi nem történt. A bronzszínű póni egyedül volt, a nagyvilágban.


2. fejezet: Egyedül

A magányos ló hetekig kereste társait, az egész völgyet bejárta már. Magányosnak érezte magát, visszagondolt a régi időkre, amikor még együtt vágtáztak, játszottak. Miközben Petya egy kis pusztán legelészett füstfelhőt látott felszállni a földről. Elfogta a kicsi lovacskát a kíváncsiság és a félelem. Kíváncsi volt mi okozza a fekete felhőket, de félt attól is, hogy úgy jár, mint a társai, őt is elnyeli egy nagydoboz szerű szörny, ami nagy zajjal elviszi őt az otthonából.
Egy héttel később ismét látta a füstöt. Ekkor már elhatározta, kideríti, mi okozza a szokatlan dolgot. Nem kellett sokat mennie, és egy kerítéshez ért. A sötétben jól résen kellet lennie, mivel ellenséges területre lépett. Halk paták dobbanását halotta és egy angyali hangot. Majd néhány perccel később a fák közül egy aranyos kis ló lépett elő. Petya nagyon meglepődött, nem tudta eldönteni, hogy káprázik-e a szeme vagy tényleg egy csinos kis pej kanca áll előtte.
Amikor a kanca megszólította biztos volt benne, hogy nem hallucinál és tényleg ott van.
- Te ki vagy? –érdeklődött vékonyka hangján a kis pej.
- Ezt én is kérdezhetném. Az én nevem Petya. –préselte ki magából a szavakat.
- Az én nevem Tina, és én itt lakom.
- Hol itt? Már, mint ez mögött a rémes fal mögött? Téged is elfogtak és rabságban tartanak a gonosz kétlábúak?
- Igen, itt élek. De nem minden kétlábú rossz. Például az én kis kétlábúm nagyon szeret engem, és mindig szeretettel gondoz. –Petya nem hitt a fülének.
- Az nem lehet! Láttam, amikor elfogták a családomat, a barátaimat… - itt abba kellett hagynia, mert a beszélgetés közben felvirradt a nap, és egy alacsony kétlábú lépett ki a házból. A kis kétlábú nagy kikerekedett szemekkel nézte Petyát, majd visszament a házba és egy másik kétlábúval tért vissza. Petya amint hallotta a felé közeledő lépteket megfordult és úgy vágtatott, mint még soha.
Vajon hogy gondolta az a kanca, hogy nem minden kétlábú rossz? Gondolkodott el Petya azon, amit Tina mondott neki. Az egyszer biztos, hogy ő már megtanulta, hogy nem szabad a kétlábúak közelébe menni. De mégis, valamiért vissza akart menni, hogy újra beszéljen vele, egy érzés azt súgta neki, hogy másnap menjen vissza. A kis ló nem tudta eldönteni, hogy az eszére vagy az érzéseire hallgasson, most mit tegyen? És ha elkapják? Töprengett magában még egy ideig, majd a gondolatait elnyomta az álom.


3. fejezet: Tina vallomása

Másnap reggel Petya lesétált a kis patakhoz, és egész úton azon törte a fejét mitévő legyen. Nagyon szeretett volna újra beszélni Tinával, de félt, hogy a kétlábúak elkapják. A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy a tölgyerdő mögötti almafáról csemegézett. Este eldöntötte, többet nem megy el a kétlábúak tanyájához.
Mikor már a csillagok is feljöttek az égre, visszaemlékezett Tinára, el kellett ismernie valóban csinos paci volt. Hírtelen egy érzelem hullám suhant végig a testén. Leírhatatlan, amit abban a pillanatban, amikor a kis pejt maga elé képzelte mit is érzett, de újra látni akarta és most mindennél jobban.
A kis vadló elszámolt magában harmincig, majd elindult a fenyők mentén a maga által kitaposott kisösvényen, hogy ismét találkozzon a tegnap megismert pónival. Amikor Petya elérte a kerítést halk nyerítéssel adta tudtára mindenkinek, hogy ő is ott van. A kis szilaj ló nem szerette, ha váratták, unalmában dobbantott néhányat, hogy Tina tudja, hol keresse. A bokrok közül egy fejecske, majd egy hozzá illő pompás kis test bújt elő. A sötétben Petya jól ki tudta venni a kanca fejének és testének a körvonalait.
- Megint eljöttél?
- Igen, volt egy furcsa érzésem, hogy megint ide kell jönnöm. Bár az ösztönöm mást mondott. hogyan értetted tegnap azt, hogy nem minden kétlábú rossz?
- Ez egy nagyon hosszú történet…
- Van időm, és nagyon kíváncsivá tettél. Amióta ezt mondtad egyfolytában ezen jár az eszem.
- Hát jó, ha ennyire tudni akarod. Be kell vallanom nem szívesen, beszélek erről. Tudod, régen nem volt ilyen jó életem, mint most. A régi gazdám keményen bánt velem, mindig dolgoztatott és keveset adott enni. Még füvet is ritkán láttam, mindig egy nagy kőházban tartott és mikor kihozott onnan akkor is megállás nélkül robotoltam. Nagyon fiatal voltam, és nagyon nehéz munkákat végeztem. Ezek után úgy gondolta nincs rám többé szüksége és elvitt egy vásárba. Ott eladott egy másik idegen kétlábúnak. Eleinte kedves volt hozzám, de kis idő múltán nem bírtam, hogy olyan erőszakos velem, és megmakacsoltam magam. Sajnos ennek hatására elkezdett pálcázni és verni. Amikor már alig volt bennem élet elvitt egy kihalt helyre, és kikötött egy fához, hogy még mozdulni se tudjak. Ott hagyott egyedül élelem és víz nélkül. Szerencsémre a mostani gazdám Annie épp arra lovagolt és megmentett. Nagyon rosszul néztem ki mikor ide kerültem. Csont sovány és gyenge voltam, még a saját lábamon se tudtam megállni. De az után a sok gondoskodás és szeretet után, amit ettől a ki kétlábútól kaptam vissza adta az erőmet, és megfogadtam örökre hálás leszek neki.
- Köszönöm, hogy ezt mind elmesélted! –mondta a történettől még mindig kábultan Petya.
- Szívesen, ha ő nem lett volna, akkor én sem lennék itt. ezért mondtam, hogy nem minden két lábon járó rossz.
- Már értem, de az ösztöneim még is azt súgják, hogy veszélyben vagyok.
- Ez érthető, sok rossz történt veled. –majd fogaival kedvese megcsipkedte az oldalamat, én pedig hálásan hozzá bújtam, ahogyan csak tudtam a kerítés miatt- holnap is eljössz? Nagyon örülnék neki.
- Nem tudom, valamiért nagyon nyugtalan leszek, ha a kétlábúak tanyája közelébe jövök. De nagyon szeretnék máskor is találkozni veled! –reménykedve gondoltam arra, hogy ismét együtt leszünk. Az ég narancssárga színre váltott, és ez azt jelentette ideje elmennem. Lassan elkocogtam a kis tisztásom fele az erdő túloldalára.

4. fejezet: Erős barátság

Már két hét telt el az első találkozás óta Petya és Tina között. Azóta Petya minden nap meglátogatta a pej pónit. Nagyon jó barátok lettek, már jelzés nélkül is minden este várja Tina a kis találkahelyükön barátját.
Egyik nap aztán eleredt az eső, de Petyát még ez sem tartotta vissza, hogy elmenjen barátnőjéhez. De most furcsa módon nem várta őt a szokott helyen. A kétségbe esett póni nyerített és dobbantott patájával, de nem kapott választ. Valamiért Tina nem jött el. Petyának különböző dolgok jártak az eszében. Hogyha a kétlábúak bántani merték, megtudják milyen az, ha egy ló mérges! Nem tudta mihez kezdjen. Keresse meg a kis kancát? Esetleg menjen vissza a tisztásra és másnap jöjjön vissza? A bátor kis ló elhatározta, másnap megint eljön és megkeresi a barátját.
A kis ló sajnos nem bírta ki, hogy este legyen. Nagyon félt, hogy valami rossz történt a kis kancával. A fák mögött rejtőzködve megvárta amíg, elmegy az összes kétlábú, és akkor ő megkeresheti Tinát. Halk nyerítést hallatott, hátha válaszol rá a kis kanca. Füleit nagyon hegyezte, hátha meghall valamit. Nagy szerencséjére a kis pej kanca válaszolt a hívó szóra. De mikor a kis bronzszínű mén várta, hogy előbukkanjon a kanca csinos kis alakja, sehol sem látta. Megint hívta őt, de a kanca nem jött. Majd elindult abba az irányba ahonnan először hallotta Tina hangját, hogy megkeresse. Percek kérdése volt, hogy mikor csuklik össze a lába maga alatt, gondolta Petya. Úgy remegett, mint a kocsonya, mit is keres ő itt? Ez nem biztonságos, mi van, ha jön egy kétlábú és meglátja őt! De tudta, nem mehet el. Meg kell találnia Tinát, hogy tudja nem történt vele semmi baj. Egy nagy faépületbe vezetett az útja, amint belépett megérezte Tina édes virág illatát és tudta jó helyen jár.

×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
- Szegény lovacskám! Ugye meggyógyul? –kérdezte aggodva Annie az édesapját.
- Ne idegeskedj! Tina egy-kettőre meggyógyul. Nem olyan mély a vágás a lábán. Délután elmegyek megkeresni azt a fenevadat, amelyik ijesztgetni merte a lovainkat! – nyugtatgatta lányát Mr. Hazzel.
- Megyek, megnézem, hogy van szegény lovam. – Annie nagyon aggódott Tináért amióta este történt vele a baleset.
Miközben Annie az udvaron át az istállóba sietett egy kócos rendezetlen pónit látott téblábolni az udvaron.
-Hmm… mintha keresne valamit. – a kis bronzszínű póni bement az istállóba. A lány halkan követte őt, és az ajtónyíláson kukucskált befelé. Csak azt látta, hogy az idegen paci megáll Tina box ajtaja előtt és kicsike fejét átdugja az ajtón. Annie gyorsan megfordul és fut be a házba.
- Apa! Képzeld, egy vadló van az istállónkban!
- Ne bolondozz, An.
- Nem hazudok! Gyere és nézd meg! –majd erős noszogatás után apja elindult a lány után. Annie jelezte, hogy halkan jöjjön utána az apja. Amikor meglátta Petyát a férfi szeme kikerekedett, az álla leesett. De gyorsan észbe kapott és szólt a mellette álló leányzónak, hogy hozzon egy kötelet.

×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
- Szia, Tina! Mi baj történt? Tegnap vártalak, de te nem voltál ott.
- Jó, hogy itt vagy! Sajnos tegnap este, amikor vártalak a kerítésnél, egy szürke árny suhant el mellettem, és már csak arra emlékszem, hogy a gazda bekötözi a lábamat. Az a rémes valami belém vájta a fogát!
- Szegény Tina. Én meg már azt hittem, hogy…
- Azt hitted, hogy a kétlábúak bántottak? – Petya csak szégyenlősen lehajtotta a fejét.
Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílt, és két kétlábú lépett be. Az ijedt Petya nem tudta mit tegyen. Nagyon félt, megpróbált kitörni, de a két óriás útját állta. A kis póni érezte, hogy valami erős a nyaka köré szorul, megpróbált ismét elfutni, de már késő. A gonosz kétlábúak őt is elkapták! Ég veled világ, ég veled Tina. Gondolta magában a szomorú ló. A kétlábúak egy nagy fából készült börtönbe vezették. Petya nagy csodálkozására Tina melletti kishelyre. A kis pej kanca próbálta nyugtatni Petyát, de ő elengedte a füle mellett. Csak azzal foglalkozott, hogyan tudna kijutni innen. A boksz ajtaját kezdte el hátsó lábaival rugdosni, sajnos sikertelen módon.
Más nap reggel a kis kétlábú, akit Tina annyira szeretett eljött hozzá. Egy vödörben adott neki vizet, és egy másik vödörben valami kicsi darabkás izét.
- Honnan kerültél ide, te kis ijedős? –kérdezgette a kétlábú Petyát. De persze a kis vadló értetlenül tekergette a fejét- tessék, gyere ide és megkapod ezt az almát! –a kis mén jól ismerte ezt az illatot, de félt az idegen, ahogyan Tina hívta Annie közelébe menni. A lány látta, hogy Petya nem fog oda menni hozzá, ezért csak letette a szénára a csemegét és hátrébb ment. A póni először körülnézett, majd halk puffanással leejtette patáit és lassan az ismerős ételhez ment. Az ínycsiklandozó alma, frissen ropogott fogai alatt. Később a kis kétlábú ismét visszajött, és egy kényelmetlen szíjat tett a fejére, amit egy kötélhez kötözött. A lány kivezette Petyát az istállóból és egy nagy legelő felé húzta. A póni erősen rángatta a kötelet, hátha sikerül kiszabadulnia. A vadló nagy meglepetésére Tina várta a kerítésnél.
- Segíts! –nézett esdeklően a kancára.
- Nyugodj meg, semmi baj sincs! –s amint kimondta a kis pej, a lány levette Petyáról a kötelet és elengedte. A ki lovacskának nem kellett más, elkezdett futni, és meg sem állt volna, ha nem áll az útjába a kerítés. Petya megállt majd tíz métert hátrált, ezután olyan gyorsan szedte a lábát, ahogyan csak bírta, amikor pedig a kerítéshez ért ugrott egy nagyot. Sajnos a kis ló rosszul számolta a lépéseket és a kerítés végig sértette a hátsó combját. A ló kábultan feküdt a fűben, várva a halált. Még volt ideje, hogy egy pillantást vessen kedves barátjára Tinára, majd minden elhomályosult előtte.

5. fejezet: Szabadság

Petya amikor felébredt nem a hidegben volt és a fűben feküdt, hanem egy meleg és kényelmes boxban. Talán meghalt volna? Nem, biztosan nem, mert akkor nem érezné Tina közelségét. A póni megpróbált lábra állni, de csak ekkor vette észre, hogy erős kötés van a lábán. A kis vadló megpróbált vissza elékezni mi is történt. Eszébe jutott, hogy átugrott a kerítésen, és még látta pej barátnőjét. De most hol van? Petya keservesen felnyerített, hátha választ kap. Tina nem lehetett messze, mivel válaszolt a hívásra. De a hang hallatán más is történ. A kis kétlábú hirtelenjében ott termett a kis box ajtajában, és mosolyogva figyelte Petyát.
- Mit gondoltál, amikor átugrottad a kerítést? –sajnos a mi kis bronzszínű lovunk nem értette, hogy mit mondott a lány, de azt érezte, hogy valaminek nagyon örül. A kicsi ló elgondolkozott magában, hogy ezek az óriások biztos annak örülnek, hogy őt fogságban tarthatják. Aztán visszaemlékezett a régi szép időkre, amikor még a ménessel együtt vágtáztak, játszadoztak. Vajon mi lehet a többiekkel? Petya tudta, hogy már úgy sem tudja meg barátai sorsát. Azon kezdett el töprengeni, hogyan szabadulhatna ki a cellájából. Sajnos, amíg a lába ilyen beteg semmi esélye, hogy kijusson.
Teltek a hetek. A póni nem adta be a derekát. Őt ugyan be nem törik! Mondta mindig magában. A balesete után egy héttel már a legelőre is visszavitték, ahol Tinával legelészhetett és játszhatott. Közben megismert egy másik lovat is, akit Tóbiásnak hívtak. Ő kétszer akkora volt, mint egy póni, de a természete nagyon kedves volt. A kétlábúaknál való tartózkodásnál még is inkább csak Tinával volt. Egyik reggel aztán, különös mód lefogta két ember, olyan szorosan, hogy mozdulni sem bírt. Egy harmadik kétlábú pedig levette a lábáról a kötést és a helyén jól megmosta a lábát. Aztán elengedték, de mindezek előtt jó nagy adag szénát raktak a hálójába.
- El kell engednünk! –mondta a nagyobbik óriás.
- De miért? Miért nem tarthatjuk meg? Olyan jól el van Tinával! –sopánkodott Annie.
- Neki a vadonban van a helye. Egyébként sem engedné, hogy felülj rá! Egy potya lóra pedig nincs külön pénzünk. Most már jól van, úgy hogy holnap reggel elengedjük! –ezzel az utolsó mondattal a vita lezárult. Petya hallotta, hogy a két lábon járók elmennek.
Másnap reggel Petyát kivezették a boxából, de nagy meglepetésében nem a szokásos legelő felé vitték, hanem az erdő fele. Amikor az ösvény elejéhez értek Petya érezte, hogy a rajta lévő kötőfék lazulni kezd, majd már el is tűnt a fejéről. Szabad! Nem tudta mit csináljon a póni, csak állt és toporgott. Majd az egyik óriás oda ment hozzá és egy nem túl erőset a farára csapott, hogy elinduljon. Petya nem hitt a szemének, újra szabad volt! Azt csinálhatott, amit akart. Először is elment Tinához a szokásos találkahelyükre. Tina is örült, hogy Petya már nem az a mélabús ló, aki az elmúlt pá hétben volt. Később Petya elvágtatott az erdőn túli mezőjére, ahol régen olyan jókat lakmározott és mindig tisztán gondolkozott. Eszébe jutott, amikor Tina elmesélte neki, hogy nem minden kétlábú rossz. Petya is kezdte beismerni, hogy vannak jó kétlábúak is, mint Tina gazdái. Amikor megsérült ők ápolták és most szabadon is eresztették! Persze azért mélyen, belül szomorú volt, mert így ismét csak éjszaka találkozhatott barátjával, de most már sokkal bátrabban ment oda, mint eddig.
Este amikor Petya elment Tinához a kis kanca már várta a szokott helyen, de most volt ott valami más érdekes is. A kerítés azon oldalán ahol Petya állt, volt egy vályú, amibe valaki langyos vizet rakott, és a földön széna volt szét szórva.
- Hát ez meg mi? –kérdezte a kis ló értetlen arcot vágva.
- Annie aggódott miattad, hogy nem jutsz elég élelemhez és vízhez, ezért volt olyan kedves és gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.
- Rendes, ahhoz képest, hogy ő egy kétlábú.
- Igen, engem is megmentett, és most rajtad is segíteni próbál!
- Belátom, lehet, hogy igazad volt, amikor azt mondtad, nem minden kétlábú rossz! Persze vannak gonoszak még, de vannak jók is. –majd a teliholdas éjszakában fejünket összedugva álltunk és társalogtunk. Amikor az ég más színűre váltott, Petya érezte, hogy mennie kell. Búcsút intett barátjának és lassan elügetett az ő titkos ösvényén.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
- Vajon mi lehet a kis vadlóval? –elmélkedett magában Annie. Egész este nyugtalankodott, hogy nem szabadott volna még elengedniük. Bár tudta, nem volt más választásuk és, hogy van neki élelem és víz, de akkor is. Kíváncsi volt, hogy hol lehet, mit csinálhat! Elhatározta a lány, hogy amint fel kell, a nap Tóbiással elindul megkeresni a bronzszínű kis lovat. Amikor az ablakon át beszűrődött a napfény, An kinézett az ablakon, milyen idő várható délutánra, és látta amint a kis mén, akit megmentettek a hátsó karámtól szalad el a fák között. De vajon hova szaladhatott, és mit keresett itt? A lány csak akkor látta meg, hogy ugyan arról a helyről az ő pej kancájuk, Tina poroszkál oda a többiekhez.
- Hát ez az! –jött rá a titok kulcsára a lány. Tina miatt volt itt máskor is.
××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

Petya úgy döntött, hogy a mai napját a szirtek alatt levő tavacska partján tölti. Régebben nagyon szeretett oda menni. Sokat fürdött, és a fák hűvösében szundikált. Nagyon jól esett neki a friss szellő, amely összekócolta hosszú sörényét, és a patája alatt dagadó sár is különösen jó érzés volt. Amikor később felébredt álmából, úgy döntött visszamegy a kis mezőjére és onnan megy el Tinához. Patáit hangos cuppanással húzta ki a sárból és tette le újra a földre. A kis póni nagyon vidám volt, de valamiért mégis rossz érzés töltötte el. Mintha valami hiányozna, talán túlságosan megszokta a gyógyulása alatt azt a kis társaságot? Az nem lehet, hiszen nem szerette a kétlábúakat. De még is akkor mi lehet az?
Amikor visszaért a kis rétre azt hitte káprázik a szeme! Mert …

6. fejezet: Segítség

Ott állt előtte Tóbiás! A szürke heréltet még a tanyán való tartózkodása alatt ismerte meg, de nem kerültek túlságosan egymás közelébe. Vajon miért van itt?
- Segítened kell! –kezdte Tóbiás.
- Mi történt?
- Tegnap Tina és Annie kilovagoltak, szokás szerint. Aztán nem jöttek vissza. Tegnap óta semmi hír róluk.
- Hmm… és most segítségemet kéred?
- Igen, te jobban ismered a vadont, mint bárki más a környéken. Kérlek! –Petya elgondolkodott, hogy miért is segítene. Majd eszébe jutott, hogy An milyen kedves volt vele és, hogy bajban van a legjobb barátja!
- Rendben! Te menj vissza a tanyára, mert keresni fognak téged! –Petya megfordult és elszaladt a tanyához vezető kitaposott ösvényéhez. Lassan elsétált a kétlábúak lakhelyéhez, ott egy kicsit körülnézet és elkezdett nyomokat keresni. Munkájának meglett az eredménye, ki tudta szimatolni merre indult el barátja. Egy nagy főútféleségen ment, de egyszer csak egy elágazáshoz ért. Petya nem tudta, balra vagy jobbra menjen? Kicsi fejét lehajtotta és elkezdte szimatolni a földet, érezte Tina halvány illatát és egy patkó nyomot is talált. De furcsa, gondolta a ki ló. Vajon miért a jobb oldali ösvényen mentek? Hogyha kirándulni vagy terep lovagolni szerettek volna, akkor inkább a ball oldali út lett volna a megfelelő. Azaz út levezet egészen a Kristály patakig. De ez a bal oldali a Farkas szurdokba vezet! Az nagyon veszélyes, hogyha egyedül megy oda valaki. Eddig még senki ember fia nem jött vissza onnan élve. Annak a gondolatára, hogy talán az ő kedves ki pej barátja nem él, Petya ész nélkül elkezdett rohanni a nyomok után.
-  Az nem lehet! Ő bátor és erős! –a kis póni gyorsan vágtatott, nehogy túlkésőn érkezzen. De amikor oda ért, nem látott senkit. Talán rossz fele jött? Mélyen bele szippantott a levegőbe, hátha megérzi Tinát, de semmi.
- Hála istennek! Ez azt jelenti, hogy letértek az útról! –Petya nagyon örült ennek, de ez nehezített a dolgon, hogy megtalálja őket. Szép lassan elindult arra amerre jött, és egy kis rést vélt felfedezni a bokrok között. Sajnos ez csak még egy lapáttal tett a bajra, mivel a Sötét erdőbe vezetett. Szegény Petya félt belépni abba az erdőbe, mióta csikó korában egyszer eltévedt benne, és a ménes sem találta sehol. Szerencséjére az anyukája találta meg. A póni nem tudta mit tegyen. Tudta, hogy szembe kell néznie a félelmében, de ez nem változtatott azon, hogy a lábai földbe gyökereztek. Csak állt és erőn nézett a sötétségbe. Végül mégis rávette magát arra, hogy bemenjen a sűrű fák közé. Halkan prüszkölt egyet, hogy halják a sötétben megbúvó szörnyek, nem fél többé tőlük. Nem kellett sokat mennie, és egy kis tisztáson volt. Meglátta, hogy a füves rét közepén fekszik valaki. Annie! Gyorsan oda ügetett, és eszébe sem jutott annak a gondolata, hogy bármi baj történhetne a kis kétlábú miatt. A lány eszméletlenül feküdt a földön, biztosan leesett Tina hátáról. De hol van ő? Hol van Tina? Petya körbe nézett a réten, de sehol sem látta a kancát. Csak úgy biztosan nem hagyná itt a szeretett gazdáját egyedül ebben a rémisztő erdőben. Biztos történt vele valami! Ki kell derítenie, mi okozta a balesetet. De most vissza kell vinnie An-t a tanyára. Szegény lány régóta feküdhet itt. A kis ló gondolkozni kezdett, hogyan szállíthatná el a nála jóval nagyobb kétlábút az otthonába. Megpróbálta felébreszteni, szájába vette a haját hátha attól felébred. A lány lassan kinyitotta a szemét, és elkezdett valamit motyogni.
- Tina fuss… a farkas… vigyázz… - Petya nem értett, hogy mit mond, de tudta valami nagyon veszélyesről beszélhet. Megpróbált segíteni neki felállni, de megsérült a lánynak a lába, ekkorra már Annie is magához tért. A lány is elkezdett gondolkozni, hogyan juthatna ki erről a veszedelmes helyről.
- Nyugi, semmi baj! Gyere ide ki pajtás –szólongatta Petyát a lány. A póni megértette mit akar a lány, ezért oda ment hozzá és oldalt állt neki. An nehezen fél lábra állt, és a lóba kapaszkodva elindult. Lassan haladtak, de Petya megérezte a veszélyt, így egy kicsivel gyorsabb tempóra váltott.
- Annie, kicsim hol vagy? –meghallották a felderítő csapatok hangját.
- Itt vagyok –kiáltotta An, de mivel rég ivott nagyon ki volt száradva és nem tudott elég hangosan beszélni ahhoz, hogy meghalják a többiek. Szegény lány nagyon elfáradt ezért elengedte a bronzszínű pónit, hogy leüljön pihenni.
- Sosem jutok haza –kezdett el siránkozni a lány. Petya nagyon megsajnálta, nem akarta ott hagyni, de valahogyan tudatni akarta, merre van. Nagyokat dobbantott a lábával, majd hátsó lábaira ágaskodott és hangosan felnyerített. Egyre hangosabb patadobogásokat és kiáltásokat hallottak, majd a fák mögött meglátták az embereket.
- An! Jól vagy? Mid fáj?
- Megsérült? –mindenki boldog volt, és kérdésekkel kezdte bombázni a lányt.
- Megsérült a lába! Valószínűleg eltört –mondta az egyik férfi.
- Amikor megláttuk, hogy Tina egyedül jön vissza… jaj kicsim annyira meg ijesztettél bennünket!- mondta az egyikük.
- Szóval Tina jól van? –majd a lány ismét sírva fakadt. Petya nem tudta mit tegyen, ismét elkezdett remegni az egész teste a kétlábúaktól való félelme miatt, de ne tudott elmenekülni annyira kifárasztotta ez a kaland. Egy magas kétlábú lépett oda hozzá.
- Szegény állat, nagyon ki van merülve –majd egy régi furgon hátuljára fektették, amit eddig a kis ló észre sem vett. Szegény mén nem tudta hová viszik, de nem tudott mit tenni ellene, mivel egy csepp ereje sem maradt.

7. fejezet: Baj követi a bajt

Másnap reggel Petya a régi boxában ébredt. A szomszédjában ott állt Tina is.
- Mi történt, aznap amikor a baleset volt? Mindent mesélj el!
- Hát… nem emlékszem mindenre.
- Kérlek, próbáld meg.
- Rendben, Annie szokás szerint velem lovagolt ki. De amikor az elágazáshoz értünk, a gazdám kíváncsi lett mi van a Farkas szurdokban, ezért kivételesen arra indultunk el. Út közben az egyik bokornál valami elkezdett mozogni, és ő ki akarta deríteni mi volt az. A bokrok között találtunk egy kisebb ösvényt. Addig mentünk azon az úton, amíg ki nem értünk egy tisztásra és ott… - itt elcsuklott a hangja-… egy sötét árny követett minket. Az, amelyik egy hónapja megtámadott, egy farkas! Nagyon megrémültem, és felágaskodtam. Annie leesett én pedig félelemben rohanni kezdtem.
- Szóval így történt! Nagy szerencsétek volt, a farkasok falkában járnak vadászni.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

- Eltört a bal lába- állapította meg a diagnózist az orvos. A doktor a kórterem előtt állt Annie apjával.
- Nagyon súlyos? –aggodalmaskodott kislányáért a férfi.
- Hogyha betartja a kezeléseket, akkor nem, de eléggé költséges a terápia.
- Köszönjük doktor úr. –az orvos sarkon fordult és elment. A férfi bement a szobába ahol a lány éppen akkor nyitotta ki a szemét.
- Szervusz, kincsem! Hogy érzed magad?
- Sajog mindenem. Hol van Tina és a kis vad póni?
- Otthon van mind a két ló. Beszélnünk kell… - a férfi lassan és tapintatosan kezdte- az orvos azt mondta, hogy egy hosszú és költséges terápián kell végig menned, hogy újra tudj járni. Sajnos nem áll jól a szénánk. El kell adnunk az egyik lovunkat!
- Megértem, nagyon megkedveltem Tóbiást. Remélem szerető gazdára talál.
- An, én nem Tóbiásról beszélek.
- Hát akkor kiről apa? Nincs más lovunk… - Annie csak ekkor fogta fel- nem, nem, nem akarom! Inkább leszek egész életemben sánta, de Tinát nem vehetik el tőlem! –fakadt ki a lány.
- Nézd szívem. Tinát hamarosan úgy is kinövöd, majd veszünk neked egy másik lovat. De most nagyobb szükségünk van pénzre.
- Nem! –a lány sírva a fal felé fordult- Kérlek, hagy magamra. Egyedül akarok lenni.
××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

Néhány héttel később Annie hazajöhetett a kórházból, de még volt a lábán egy járó gipsz. Még ez sem tántorította el, hogy minden nap meglátogassa kedvenceit.
- Na hogy vagytok? –válaszul Tina és Petya prüszkölve köszöntötték, és a karám kapujába mentek a lányhoz. Petya már nem félt ezektől a kétlábúaktól, sőt Annie-t nagyon megkedvelte.
- Mi van te kis kópé? Neked köszönhetem, hogy élek… - a lány visszagondolt az elmúlt egy hónap szörnyűségeire.
Később délután egy ismeretlen nagy zajt csapó masina érkezett hozzájuk. Annie apja nyitott neki ajtót, és kísérte el ahhoz a karámhoz ahol Tináék voltak. Annie mindezt az ablakból nézte.  Petya ne tudta mit keres ott a férfi.
- Ez az a kanca? –kérdezte a köpcös ember.
- Igen, Tinának hívják és… - sajnos nem tudta befejezni mivel a másik férfi közbe szólt.
- Mennyit kér érte? – ekkor a fehér öltönyös ember észrevette Petyát, szeme szája tátva maradt. Még sosem látott ilyen szép csődört. Bele gondolt milyen jó lenne, ez a ló a tenyészetében- Azt a csődört mennyiért adná el nekem?
- Sajnálom, Yorkell úr, de a ló nem eladó! –ekkor An rohant ki mankójával a kezében.
- Apa! Mit csinálsz? És mit keres itt ez az ember?
- Tinát jött megvenni –mondta az apja, úgy hogy lánya szemébe sem nézett. Félt a szemébe nézni.
- Nem adhatod el! Ő az én lovam!
- Hé, kis lány! Menj és játssz valahol máshol! Édesapád most üzletel, ne zavard! –szólt közbe a köpcös.
- Sajnálom uram, de meggondoltam magam. A csődört venném meg, és kétszer annyit fizetnék érte mit a kancáért. –mondta Yorkell.
- Ahogy már mondtam, az a ló nem eladó! –a gazdag tenyésztő megfordul és egy köszönés nélkül elment. Az autójánál még megállt és visszafordulva motyogott valamit, de ezt ők már nem értették.
Más nap reggel Annie szokásához híve, két almával a zsebében indult el kedvenceihez, de amikor a karámhoz ért csak Tinát látta és ő is nagyon nyugtalan volt. A lány hívogatta Petyát is, de nem jött elő a kis ló.
- Apa! Nem láttad a kis vadlovat?
- Nem, biztos kint van a karámban ahol tegnap hagytuk.
- Nincs ott! És Tina is nagyon ideges! – An az apjával körülnéznek az egész tanyán, és délután az erdőben is, de Petyát sehol sem találják.
- Mi van, ha valaki elrabolta? – a lány megborzadva gondolt a rosszra.
- Nem tudjuk biztosan! Várjunk egy kicsit és utána felhívjuk a rendőrséget.

×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Petya nagyon félt. Este álmából zavarta fel két sötét alak, elválasztották Tinától. Nem tudja hova került, és nem is lát semmit. Sötét van és hideg. Mi történik vele? Hol van Annie?

8. fejezet: Szerencse fia

Valahol a hegy túloldalán lehetek, gondolta Petya, mivel nem ismerte fel a környéket. De vajon mi akar tőle ez a két óriás?
- Mikor hív a főnök? –kérdezte az egyik a másikat.
- Nem tudom, de sietnie kéne, mert nem sokára ránk uszítják a rendőrséget. –fél szemmel Petyát bámulta az egyik- Mi van te dög? Csak nem vagy éhes? Carl hozz neki valami kaját.
- De honnan a csudából? –azzal kiment a barlangból, és csak a távolodó lépteit lehetett hallani. Nem sokkal később visszajött, egy ölnyi fűvel a kezében. Nem volt a legínycsiklandóbb étel, de a ki lovat ez sem zavarta, annyira éhes volt.

×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Annie korán felkelt, hogy az apja észre ne vegye.
- Szia, Tina. Maradj csendben! Elmegyünk, megkeressük a kis barátodat. –An gyorsan felnyergelte Tinát, és nagy nehezen gipszes lábával felmászott a nyeregbe. Tina egész éjjel azon gondolkozott, mi történhetett Petyával. Nagyon féltette a kis pónit. Most már tudta, hogy mit érzett Petya amikor őt nem találta sehol. Bárcsak ott lett volna Tóbiás! Gondolta a pej kanca, a herélt biztos megvédte volna a barátját.
Lassan elindultak a patak menti ösvényen. Annie úgy gondolta mindent meg kell néznie a völgyben, hogy megtalálják a kis pónit. Elmentek a kis tóhoz, és még Petya rétjére is eltaláltak. Tina ezután a szirtek és hegyaljában akart menni, hátha a rablok egy barlangban húzódtak meg. Az volt a legrosszabb, hogy nem hagytak semmi nyomott! Mintha köddé váltak volna. De a lány tudta, Tina pedig érezte, hogy nincsen messze a barátja.
××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Petya elkezdte hegyezni a fülét. Mintha paták halk koppanását hallotta volna. Körül nézett, de látta, hogy a két ember nem hallja azt, amit ő.
Kipp kopp…
Petya olyan hangosan, ahogyan csak tudott felnyerített hátha valaki észreveszi. Sajnos a hangok egyre halkabbak lettek… elmentek.
- Fogd be a szádat, te gebe! –rivallt rá az egyik lótolvaj.
 Rajta már senki sem segíthet, gondolta. Soha nem látja Tinát, soha többé nem látogatja meg Annie őt. Csak most döbbentre igazán, a kis ló, hogy Tina több neki egy átlagos barátnál, szereti őt!

××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Tina egy pillanatra megállt, mintha Petya hangját hallotta volna. Vagy csak képzelődik? A kanca elindult tovább, biztosan csak képzelte, hiszen annyira szerette volna látni barátját.
- Hát itt már nem találunk semmit. Jöjjünk vissza később, rendben kislány? –mindketten szomorúan mentek haza. An még gondolni, se mert rá mi lesz, amikor haza ér.
- Van valami hír a rendőrségtől? –kérdezte a lány, amikor haza ért.
- A rendőrség szerint két hivatásos lótolvaj vihette el a pónit.
- Honnan gondolják ezt? –kérdezte a lány, de nem nagyon figyelt a válaszra.
- Nem rég helyezték őket feltételes szabadulásra. Most is őket keresik… - hírtelen csörögni kezdett a telefon. An felvette.
- Halló? Hanzell tanya… - a lány csak hallgatott, majd lecsapta a telefont.
- Ki volt az? –kérdezte az apja, a tekinteté fürkészve.
- Az a galád, Yorkell. Nem bírom ki őt! És nem is engedem, hogy elvigye a lovamat!
- Nyugalom kicsim. Nem fogja elvinni Tinát senki. –megint csöngött a telefon, de most Annie apja vetet fel.
- Halló? Igen, itt Mr. Hanzell beszél… Igen, rendben, köszönöm. –azzal letette.
- Ki volt az?
- A rendőrség hívott. Lehet, hogy megvannak a gyanúsítottak
××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

Halk sziréna hangja szólt, egyre hangosabban.
- Itt vannak a zsaruk! Pucoljunk!
- És mi lesz a lóval, meg a melóval?
- Hagyd a fenébe, úgyse talál rá senki! Itt fog megdögleni. –mondta a magasabbik. Petya nem értette mi ez a nagy kiabálás, ijedségében elkezdett egyhelyben toporzékolni. A két ember elment, és ő egyedül maradt! Hangosan nyerített, hátha valaki még is csak észreveszi. Vagy talán mégis? Egy lámpával világító sötét ruhás alak lépett be a bokrokkal és fákkal eltakart barlangba.
- Megtaláltam! –kiáltotta kifele. Majd szép lassan megközelítette a lovat. – Nyugalom, én, nem bántalak! Haza viszlek! – Petyát föltették egy nagydoboz szerű zajos izébe. Hírtelen azon járt az esze, ő is úgy végzi, mint a ménese többi tagja. Őket is egy ilyen szörnyűséges dologba rakták be! Amikor megállt a gép, kinyílt a fémszörnyeteg hátulja és fény szűrődött be.
- Micsoda szerencsés egy ló! –mondták néhányan a ló menhelyen ahová szállították.
×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

-  Annie! Annie! –kiabálta az apja.
- Mi van apa? Ég a ház? –gúnyolódott a lány.
- Megtalálták! Megvan a ló! – a lány nem hitt a fülének. – Most hívtak, azt kérik, menjünk be a menhelyre és igazoltasuk a póni. A leírás megegyezik! –An nagyon boldog volt. Kiszalad, ahogyan bírt a gipsztől a legelőre.
- Tina! Megtalálták! És haza hozzuk! –majd nagy puszit nyomott lova homlokára és átölelte a nyakát.

9. fejezet: Újra együtt

Miután Annie és az apja kiváltották a papírokat, haza vitték Petyát. Petya nagyon megszerette őket az elmúlt fél év alatt.
- Nos, kicsim, hogy fogjuk hívni?
- Már, mint kit apu? –nézett gyanakvóan apjára a lány.
- Hát a kis bronzszínűt!
- De jó megtarthatjuk! –a lánynak csillogtak a szemei a boldogságtól. Petya is örült, mert már nem tudta elképzelni az életét egyedül a vadonban, Tina nélkül.
- Mi lenne, ha Kóbornak hívnánk? –kérdezte a magas kétlábú.
- Nekem van egy jobb ötletem. Legyen a neve Betyár! –ez a név nagyon illett a kis lóhoz.
- Rendben! Üdvözlünk a családban Betyár. –mivel a lány nem szerette mindig ezen a hosszú néven hívni a lovacskát, elkezdte becézni Petyának.
Az idő múlása alatt sok szép emléket gyűjtöttek össze. Ősszel Annie elkezdte betörni Petyát, és kiderült, nagyon jó díjugrató ló válna belőle. Miután Annie megszabadult az utálatos gipszétől, késő októberben benevezte a kis lovat egy helyi díjugrató versenyre. Persze csak könnyű kategóriába, ahol második helyen végzett a póni. Nem sokkal később a versenyen nyert nyereményből bővítették a tanyát, és Tóbiás is kapott egy társat. A csinos fekete kancát Dáliának nevezték el.
Aztán beköszöntött a tél. Mindenki nagyon élvezte a fehér fagyos vizet. Petya egyszer megjárta vele, mert egy hatalmas jégcsapot nyalogatott, amikor a nyelve hozzá fagyott a jéghez. Amennyire tudták, kiszabadították, de még akkor is ki kellett hívni az állatorvost. Tina még az óta is felhánytorgatja neki.
Egyszer, aztán amikor kilovagoltak, Petya, Tina és Annie, a kis mén valami érdekes dologra lett figyelmes. Mélyen beleszippantott a levegőbe, és egy ismerős illat csapta meg az orrát… csak ezután látta meg a hatalmas vadló csapatot. Ötven méterre vágtattak el Petyától, és ő még is megismerte őket. Látta a ménes elején a termetes musztáng csődört. Ez ők! Ez a ménes az ő csapata. Hát akkor nem lett semmi bajuk. A kis póni eldöntötte este kiszökik hozzájuk. Amikor eljött az este Petya és Tina átugrották a kerítést és vágtattak abba az irányba amerre utoljára látták a ménest. Amikor tíz méterre voltak, Petya megállt és hangosan felnyerített. Pont, ahogy gondolta a vezérmén jött feléje, de nem ismerte volna őt meg. Aztán megállt és mélyen vizsgálta szemével.
- Petya! –nyihogta a mén.
- Mekko! Azt hittem… mi történt veletek? Láttam, amikor elvisznek titeket a kétlábúak! –értetlenkedett Petya. A többi ló is köréje gyűlt, és üdvözölték rég nem látott barátjukat.
- Először elvittek minket egy zárt helyre, de jól bántak velünk. Amikor aztán eljött a meleg évszak a kétlábúak elengedtek minket. De veled mi történt? Azt hittük meghaltál! És ki ez a csinos kanca?
- Egy közeli tanyán a kétlábúak befogadtak, és ott tényleg jól bánnak velem –kezdte a póni, de amikor mondta, hogy a kétlábúaknál él mindenki nagy sóhajokkal tudakolta a meglepődőségét- megmentették az életemet. Ő pedig Tina! Ő is a tanyán él. –a pej kanca csak biccentett, de nem mert megszólalni. Később mikor világosodni kezdett a két ló visszanyargalt a tanyára, nehogy zavart keltsen az eltűnésük. Petya nagyon örült, hogy a barátai és a családja jól vannak. Mekko megkérdezte nem e térne vissza a ménesbe. A póni gondolkodási időt kért tőle. De addig is úgy tett mintha semmi nem történt volna az este.
- Na, hogy vannak az én lovacskáim? Mi van Betyár, olyan mélabús vagy ma –a lány fülig érő mosollyal köszöntötte kis kedvenceit.
Nyi-ha-ha
Válaszolta Petya. Annie nem tudta megállni nevetés nélkül. A lovakat bevitte az istállóba és jól lecsutakolta őket. De mielőtt még Petya beért volna a fa épületbe, látta, hogy egy ló nézi a fák árnyékából.

10. fejezet: Igazi legenda

Ismét itt a tavasz! A hideg elment, és a lovak élvezik, ahogyan a nap melege simogatja hátukat. Petya már több hónapja nem látta a vadménest, úgy gondolta, biztos elköltöztek egy jobb legelőre.
De aztán egyik éjszaka, Petya hangos patadobogásra lett figyelmes. Nem messze az erdő másik felén a ménes vágtatott. Szegény póninak nagy honvágya volt, de tudta, hogy nem mehet a többiekkel. Már nem, hiszen most már új családot talált magának. Nem lenne képes elhagyni Tinát, és Annie-t is nagyon megszerette. De azért még néha-néha elképzeli, hogy ő is ott száguld a vad musztángokkal a végtelen mezőkön. A szél belekap a sörényébe, érzi, ahogyan a talaj meglazul a patája alatt minden lépés után…
Tavasz a szeretett, és az új élet hírnöke. Dália a fekete hidegvérű kanca csodás csikónak adott életet. A csikó ében fekete szőre, és nagy csillogó szemei Petya lelkéig hatoltak. A kis póni elképzelte, milyen csöppség lenne az ő és Tina kiscsikója.
Ahogyan telt az idő, nyárt követte az ősz, a csikó felnőtt. Aranyos és virgonc csődör lett, aki mindig valami rosszaságon törte a fejét.
 A telet követte a tavasz. Már két éve, hogy ismerik egymást Tinával, és végre megvan a kettejüket összekötő kapocs. Pont annak a napnak az évfordulóján, amikor Tina és Petya megismerkedtek, nagy lárma volt az istállóban.
- Gyerünk kislány! Sikerülni fog! –mondogatták a kétlábúak. Egyszer csak egy kis mozgó kupac pottyant a szénára. Nagy szemeivel pislogatott, és anyját kereste. A kis csikó teljesen a szüleire hasonlított. Meg volt benne az apja szilajsága, és az anyja gyönyörű tekintete, szelídsége.
- Kislány! –kiabálta Annie- Betyár, kislányod lett! Jaj, de aranyos vagy, picim. –Petya nem hitt a fülének. Pedig elképzelte már a csodás kis csődör csikót amint apja helyébe lép, ehelyett most vigyázhat, nehogy valamilyen suhanc csődör rá tegye a patáját az ő kis csillagjára. Petya átdugta a fejét a box ajtaja fölött, és ámuldozva nézte a kis csikót, ahogyan megpróbál lábra állni. Erős lábai egy-kettőre felemelték a jövevényt. Majd szép lassan oda oldalazott anyjához, végül jutalmul megízlelhette a friss tejet, mely kellemes melegséggel töltötte el. Egy héttel később már hárman álltak a karámban. A pici, akit elneveztek Napsugárnak, és a két gondos szülő, Petya és Tina. A szomszédos karámban ott állt Dália és az ében fekete egy éves csikója Juhar, mellettük pedig a jó öreg Tóbiás.
A kis ló nem tudta, mit hoz még neki a sors, de azt tudta, hogy nagyon szerencsés volt, amikor megismerte Tinát és az ő családját.
Az évek során ló szájról, ló szájra terjedt a mese, miként lett a szilaj vad póniból egy aranyos hátasló. Petya története a lovak között mára már igazi legendává vált, és ha hallottad a történetét, megérted mekkora szíve van egy lónak! Petya feláldozta volna az életét, hogy megmentse Annie-t, annak ellenére, hogy félt és irtózott a kétlábúaktól. 

                                                                                  Vége

 

Hírek

  • (=
    2011-01-27 17:03:59

    Amint észrevettétek felkerült pár új dolog a honlapra!
    A Rajzaim, Alkotásaim menüpontban találjátok azoknak a menüpontoknak a linkjét, ahol megtekinthetitek az általam készített fényképeket. ezek álltalában lovak, vagy hozzájuk hasonló állatok vannak. (zebra, csacsi +állatkert állatai)
    Továbbá most már a képeimre feliratott is teszek, hogyha valaki elakarná lopni, akkor ne tudja felhasználni sajátjaként mert rajta van a web címe.
    csak úgy megemlíteném még azt is, hogy a Cedarból mindennap, ha tehetem felteszem a friss részeket, úgyhogy olvassatok!
    Hát egyenlőre ennyi. További jó böngészést!

  • Alkotásaim
    2011-01-21 17:56:58

    Ha már a remekműveimnél tartunk, itt megnézhetitek az egész jóra sikeredett PAINtes és kézzel rajzolt lovaimat!
    Kérlek ne lopd el őket, mert sokat dolgoztam velük!
    Remekműveim

  • Cedar Január
    2011-01-18 20:37:14

    Cedar történetéhez felkerültek az újabb napok!
    Minden nap új részek vannak! (=

Szavazás

Szerinted melyik lovas történetem volt eddig a legjobb?
Egy év Cedar a csikó életéből
Főnix élete
Petya, a vad póni története
Asztali nézet