Március 1.

Ma, már sokkal jobb idő volt az előzőeknél. A hó már szinte teljesen elolvadt, és mint befedtek a tócsák, amiket nem is igazán bántam. A legelőn nagy sár volt, ezért csak rövid időt lehettünk kint. Ennek a kevés időnek minden percét kihasználva meghempergőztem, a jó sűrű sárban.
- Te most szórakozol velem? –Kate majdnem elsírta magát, amikor meglátott. Végül még sem tette, hanem nekiállt levakarni rólam azt a gyönyörűen megdolgozott sarat. Időközben Abby is bejött a boxba, és ő is a kezébe vett egy kefét, amivel a másik oldalamat kezdte el vakarni.
- Most lesz a születésnapom. Anyáéktól egy lovat kértem! –cseverészett a két lány.
- Az klassz! Na és milyen lesz?- kérdezte Kate illedelmesen.
- Nem tudom. Remélem, olyan csodálatos és gyönyörű lesz, mint Cedar!- mondta vidáman, aztán felém nyújtott egy kis harapnivalót.
- Sok szerencsét hozzá! Csak ne legyen ilyen ki aljas, hogy a legnagyobb sárban dagonyázik- nevetett Kate, majd kedvesen megcirógatta a fülem.

 

Március 2.

A jó idő talán tényleg közeleg, mert reggelre a tegnapi sár eltűnt. A helyén pedig kemény agyag és föld maradt. Kár pedig én élveztem.
A szőkével ma jó kis edzést tartottunk. Sokat futottam, és most már az sem nagyon zavart, hogy a hátamon és a fejemen is ott van a bőr. Azért kíváncsi lennék, hogy hova fogunk kilyukadni! S, ha a számításaim helyesek, már pedig helyesek akkor hamarosan meg fogom tudni!

 

Március 3.

Az emberek velem akarnak csak kitolni, vagy tényleg két külön világunk van? Szerintem úgy szép és természetes a ló, hogy a sörénye a szemébe lóg, és lobog, amikor fut. Az emberek miért nem gondolják így?
Reggel miután Kate lecsutakolt, egy fényes fém micsodával jött be a boxomba.
- Nyugi, kislány! Csak egy kicsit kicsinosítalak!- nem hangzott valami jól ez az egész. Rossz érzésem van. Annyit hallottam csak, hogy nyissz, és a szemem sarkából megpillantottam egy nagyadag sörényt a lány kezében. Próbáltam ellenkezni, de kikötött. Pár perc múlva már jó nagy kupac gyűlt össze, és éreztem, hogy az, ami eddig a nyakam egyik oldalát melegítette az most eltűnt. Rémes! Pedig nekem úgy jobban tetszett! Így most nem megyek vele semmire.

 

Március 4.

Abby ma reggel sokkal izgatottabb volt, mint eddig bármikor. Folyton engem bámult, és mindig odajött hozzám, hogy megsimogasson. Tisztára, mint egy állatsimogatóban! Bár még ott is megirigyelték volna ezt a teljesítményt.
Hangos nyerítéssel üdvözöltem a szőkét, amikor odajött hozzám, hogy szokásához híven kivigyen a pályára. Ma is engedtem, hogy a számba rakja azt a fémet és becsatolja a fülemnél a szíjat, és még akkor is jó voltam, amikor a hátamra tette a nyerget. Időközben megtudtam ugyan is, hogy ez a bőr dolog az a titokzatos nyereg. Okosan álltam még akkor is, amikor a hasam alatt becsatolta a szorító szíjat. De ezután valami fura történt. Nem vezetett a karám közepére, hogy futtasson körbe, hanem az oldalamhoz lépett. Én pedig rá meresztettem az „Úgy is tudom, hogy rosszra készülsz” tekintetemet, mire ő elmosolyodott.
- Jól van, Cedar- mondta és megpaskolta a nyakam. A lábát beletette abba a valamibe, ami lelógott a nyeregről és kicsit lefele nyomta a lábával. A másik lába még mindig a földön volt, és egyfolytában engem nézett- Nem lesz itt semmi gond!- mondta, aztán megláttam egy másik embert, aki fura sapkával a fején közeledett. Csak amikor megállt mellettem vettem észre, hogy Abby az. Szóval ezért volt, olyan vidám egész nap!
- Biztos, hogy akarod? –kérdezte a szőke, némi kétellyel a hangjában.
- Persze, hiszen én kértem meg, hogy engedje meg, hogy had segíthessek- mondta kitörő örömmel. Aztán éreztem, hogy megint valaki beleteszi a lábát abba a lelógó cuccba, végül elrugaszkodva a földtől, teljes súllyal rám nehezedik. Érdekes volt, rajtam érezni az ember súlyát. Mivel kedvelem Abbyt ezért nem dobtam le, de azért ne nagyon bízza el magát!
- Most kicsit sétálunk, te pedig próbáld felvenni a ritmusát- adta ki a parancsot a szőke. Közben pedig már el is indult, a kantárt a kezében fogva. Körbe-körbe sétáltunk, én pedig éreztem, ahogy egyszer csak a hátamon ülő lány átveszi a mozgásomat, ezzel megkönnyítve a sétát. Nem is volt olyan rossz, bár kicsit uncsi volt. Ez lenne az a nagy lovaglás? Hát én valami jobbra számítottam.
A szőke végül egy fél óra után segített leszállni a lánynak a nyeregből, aki ujjongva ugrált a földön.
- Hát ez szuper volt! Nem gondoltam volna, hogy ilyen klassz lesz! Csodás voltál!- majd a fejemet magához szorítva tartott.
- Hmm… azt hittem, nem lesz ilyen könnyű. Legalább is múltkor a kantárt elég nehezen viselte el, de úgy látszik ez nem zavarta meg annyira. Tényleg nagyon ügyes volt!- Abby leszedte rólam a nyerget és a kantárt, majd visszavezetett az istállóba, ahol lecsutakolt, egy könnyű takarót tett rám, és friss vizet tett elém. Talán még sem olyan szörnyű ez az egész… de majd kiderül mi lesz még.

 

Március 5.

Már csak 5 nap van hátra! Nagy csalódás lenne számomra, ha nem jönne be ez az egész, bár mintha már javult volna az idő…
Milyen szép is a szabadság! Ilyes fajta gondolatok voltak a fejemben, miközben társaimmal a legelőn pihentünk. A szél enyhén fújt, de még ez sem vette el a kedvünket. Néha kicsit futottunk, vagy gyorsan vágtáztunk, közbe pedig kifújtuk magunkat és nézelődtünk. Most csak hárman voltunk a legelőn, mivel a többiek edzeni voltak, vagy épp valahol máshol volt dolguk. Zanzibár és Napsugár is élvezte a friss levegőt, és a kötelek nélküli időt. De aztán jöttek az emberek, és mint mindig most is elrontották a pillanatot azzal, hogy bevittek minket az istállóba. Remélem, mostanában többet lehetünk majd kinn!

 

Március 6.

Ma is az volt, mint a legutóbbi edzésen. Abby a hátamon ült, én pedig sétáltam körbe. Bár a végén már egy kicsit kocoghattam, azért még mindig hiányzik az a kiadós futás, amit szoktunk csinálni. Persze azért a legelőkön kiadom magamból a fölös energiát, de azért hiányzik a szőkével való futás is. Talán egy kicsit megkedveltem. Ki tudja!

 

Március 7.
Már csak 2 napot kell eltölteni. A többiek is izgatottan várják, mi fog kisülni ebből az egészből.
Ma amikor Abby bejött az istállóba egy fehér micsoda volt az egyik kezére kötve, ezért nem is tudott dolgozni.
- Mi történt? –kérdezte June, kicsivel később.
- Elestem az utcán, és ráestem. Eltörött- mondta keseredetten a fekete szemű lány.
- Oh. Akkor gondolom, most nem tudsz dolgozni- mondta alig hallhatóan a szőke lány.
- Már hogy tudna?  Hiszen el van törve a keze! Az isten szerelméért!- emelte a magasba a kezét Kate.
- De azért eljövök mindennap, meglátogatni ezeket az aranyoskákat- intett felénk, lovak felé- Cak azt sajnálom, hogy most így nem én lovagolhatom Cedart!- mondta mélyeket sóhajtva.
Miután elmentek még sokáig gondolkodtam a három lányon. végül arra jutottam, hogy majd csinálok egy listát az emberekről is. Már csak az volt a kérdés, hogy ki kerül az első helyre! Nem tudok dönteni!

 

Március 8.

Ma, amikor a szőke felnyergelt, már vártam, hogy mikor száll föl Abby. Nagy meglepetésemre egy fiú jött és ült fel. Hol van Abby? A fejemet körbe forgatva kerestem a tekintetemmel, de sehol sem láttam. Miért nincs itt?
Az edzés szörnyű volt! Ez az új fiú egyfolytában belenyomta a sarkát az oldalamba, csoda, hogy nem lyukadtam ki! Ráadásul úgy döcögött, mint egy krumplis zsák! Nem tudta felvenni az én kényelmes mozgásomat. Egyszóval erőszakos volt. A legszörnyűbb, hogy ez még a szőkének sem tűnt fel, pedig én mindenhogy próbáltam jelezni neki. Egyszer még meg is makacsoltam magam, és megálltam. De akkor a fiú a hátsómra csapott. Mit volt, mit tenni, tűrnöm kellett a fájdalmat és a megaláztatást.
Este alig bírtam a lábamon maradni. Éreztem, ahogy meg-megremegnek a lábaim, és sajog az oldalam. Hiányzott az a kedvesség és odafigyelés, amit Abbytől kaptam. Így már el is ment a kedvem ettől az egész lovaglástól, egyszóval legközelebb még csak a közelembe sem fognak tudni jönni a nyereggel, ezt már most jó tisztázni!
És már a listám is meg van, az emberekről. Az első helyezeted az alapján sikerült eldöntenem, hogy Abby itt hagyott, és ennek a kegyetlen fiúnak a kezébe adott.
Első, Kate aki sosem hagy cserben. Második Abby, őt követi June majd a szőke, itt aztán még van pár ember, akikkel néha találkozok, a legvégén pedig van ez a kegyetlen új lovas. Ő az aki legkevésbé nem érdemli meg a szeretetem és a tiszteletem!

 

Március 9.

Ma is eljött meglátogatni Abby. Természetesen nem foglalkoztam vele, és mindig más fele tekertem a fejem.
- Mi a baj, Cedar?- mondta mosolyogva. Nagy önkontroll kellett ahhoz is, hogy ne fogadjam el a répát, amit felém nyújtott.
- Haragszol rám? Miért?- szemében szomorúságot láttam, de még ez sem törte meg a jeget. Mikor már látta, hogy semmi esélye, inkább elment, hogy valami mást csináljon.
Alig várom, hogy holnap legyen! Már korán lehunytam a szemem, hogy elaludjak és álom jöjjön rám, hogy hamarabb eljöjjön a reggel. Nem kellett sokat várnom az álmossággal, hiszen az edzésen az új lovasom ma is teljesen kifárasztott. Borzasztó volt a mai gyakorlás!

Március 10.

Amikor a lovászlányok bejöttek az istállóba, próbáltam kikukucskálni, de nem sikerült. Izgatottan toporzékoltam, hogy vezessenek már ki. Érdekelt, hogy mennyire változott meg minden odakint, tegnap óta.
- Nyughass! – mondta már századszorra Kate, miközben kefélte a szőrömet. Hogyan állíthatnám le magam, hogyha egyszer megöl a kíváncsiság?
Szerencsére kicsivel később jött értem a szőke, hogy elvigyen megint arra a szörnyű edzésre, de most még ez sem zavart. Alig vártam, hogy kiléphessek a szabadba és körülnézhessek.
Nem is tudom, mire számítottam igazán. Talán arra, hogy mindenhol az éneklő madarak legyenek, és mindent elborítsanak az illatozó virágok. Ami a szemem elé tárult egyik dolgot sem közelítette meg. A látvány azonos volt a tegnapival. Mennyire buta voltam!
egész edzés alatt magamat ostromoltam és még az sem számított, hogy a hátamon ülő fiú a gyomromig belevágta a sarkát az oldalamba.
- Miért szomorú ma az én szépségem?- nézett a szemembe Kate, amikor az izzadságtól csillogó szőrömet tisztította.
A többiek már rég kint voltak a legelőn, amikor csatlakoztam hozzájuk. Mindenki békésen legelészet, és nem is nagyon foglalkoztak azzal, hogy Kate elengedett. Üdvözlés képen egy-ketten felemelték a fejüket, de aztán rögtön vissza is tértek az addig végzett tevékenységükhöz. Egyedül Delila volt teljesen felvillanyozva és vágtatott felém azzal, hogy igazam volt. Nem egészen értettem, hogy miben, ami szerintem látszott a kifejezésemen, mert ismét elkezdett beszélni. Azt mondta a történet a hóvirágról, mert a húsz napról tényleg igaz. Nem nagyon akartam hinni a szavának, biztos csak azért mondta, hogy jobb kedvre derüljek. De nem! Igaza volt. Talán, nem olyan nagy dolgok, mint amire én számítottam, hanem egészen apróságok, de igaz! A fű között rengeteg lóherét lehetett látni, ami tegnap még biztos nem volt ott, és ha jól megfigyeltem a többiek pont azt ették. Aztán ha jól összpontosítottunk észrevehető volt, hogy melegebb lett a levegő. Már nem lehetett látni a gomolygó pára felhőt, amikor fújtattunk. És ott volt még a sok-sok tócsa, amik eddig befagyva voltak, most pedig ismét folyékony állapotban lehetett látni őket.
Az öreg kanca mégis igazat mondott! A hóvirág megjelenése után, húsz nappal apró dolgokban, de megjelent a tavasz!

 

Március 11.

Ma, amikor meghallottam a szokásos csörömpölést, ami jelezte, hogy Kate jön lecsutakolni, már arrébb is lépdeltem az ajtótól, hogy a lány be tudjon jönni a boxomba. Nagy meglepetésemre Abby jött a ládikóval és nem az én legkedvesebb emberem. Mivel még mindig a kezén volt az a fehér valami, csak egy kézzel dolgozott. Gyengéd és kedves volt. De ez még mindig nem javított azon a helyzeten, hogy haragszom rá.
- Miért vagy velem ilyen? –mondta egyhangúan, válaszra nem várva. Én csak halkan prüszköltem és dobbantottam a lábammal, jelezve, hogy jelenleg nem kívánatos személy nálam. Erre ő még inkább erőltette a dolgot, és felém nyújtott egy kis nasit. Sokadikra megismételtem azt a mozdulatot, amivel megértette, hogy nem kérek tőle semmit.
- Na, hogy haladtok? –nézett be June is az állásomba. rám mosolygott és megvakarta az orromat. Őt már szívesebben látom, jelen helyzetben.
- Sehogy. Utál engem, és nem tudom miért- mondta szomorúan Abby.
- Nem utál, csak lehet, hogy furcsállja a gipszedet- bátorította a szőke lány a fekete szemű Abbyt.
- Nekem sose jön össze semmi!- Abby szinte úgy tépte ki a szárat az ajtóból, és futott ki az istállóból. Mielőtt még June utána eredt volna becsukta a boxom ajtaját.
Most már kezdtem kicsit rosszul érezni magam, mert nem akartam megbántani Abbyt. Én csak azt akartam, hogy tudja, mérges vagyok rá. De ettől még szeretem. Már kezdtem megbánni mindent, amit a lány ellen tettem és hangos nyerítéssel hívtam magamhoz, hogy odadughassam az orrom a kezébe és a nyakába.

 

Március 12.

Minden kis rezdülésre felkaptam a fejem, hogy elsőként üdvözölhessem Abbyt, amikor megérkezik. Én csak vártam és vártam. Időközben megjött Kate és June. Még akkor is vártam, amikor a reggelit tették elém, és féltem enni, hátha akkor nem tudok majd elég hangosan nyeríteni, ahhoz hogy megbocsásson nekem a lány.
Miután vége lett az edzésnek és a szőke visszafelé vezetett az istállóba, szinte futottam, úgy siettem nehogy elszalasszam a találkozást a fekete hajú lánnyal. Hiába, mert nem jött.
A legelőn, egész idő alatt a kerítés közelében álltam, úgy, hogy észrevegyem, ha valaki jön. Bár már tudtam, hogy hiába várom, azért én mégis vártam.
Este nagy nehezen, de be kellett ismernem, hogy Abby miattam nem jött el. Miattam. Ahogy ebbe belegondoltam elfogott a rossz érzés, és természetesen ismét magamat lajstromoztam.

 

Március 13.

Ma az edzés elég tűrhető volt. De csak, mert nem volt ott az a fiú. Elég laza volt ma a szőke, és csak futószáron hajtott. Nem fullasztott ki, de azért rendesen kifáradtam. Így mikor a legelőre kerültem már nem volt sok kedvem játszani a többiekkel. Inkább az egyik fa mellett ahol szélcsend volt pihengettem. Észre sem vettem, s már el is szállt az idő. Kate jött értem és vitt be a helyemre, ahol aztán friss vizet és egy kis harapni valót kaptam. Ez volt a vacsorám.

 

Március 14.

Ma is szép napunk volt, a miközben a legelőn pihentünk, azt lestük a többiekkel, hogyan edz Bolha és a gazdája. Most is léceket ugráltak át. Elég jól nézett ki, látszott rajta, hogy teljes összhangban vannak. Igen, ló és lovasa eggyé válnak az ugrás folyamán. Eljátszottam a gondolattal, hogy én is ilyen akadályokon ugrok át, a hátamon Abbyvel, aki mindig olyan finoman bánt velem, miközben lovagoltunk. Hát igen, Abby. Még mindig nem találkoztam vele, és már kezdett hiányozni.
Rá kellett jönnöm, hogy a kedvenc ember listámon, az első helyen ketten vannak. Kate, mint a kedvenc lovászom, és Abby, mint a kedvenc lovasom. Nem mintha rajtuk kívül más is csinálta volna ezeket a dolgokat, de akkor is ők állnak hozzám a legközelebb.

 

Március 15.

Az lovat már nem hagyják aludni! Egész reggel rossz kedvem volt, mivel arra ébredtem, hogy egy kutya hangosan üvölt. Utálom, hogyha felébresztenek! Hogyha ki tudtam volna szabadulni a boxomból, azt hiszem annak a kutyának nem lett volna valami nagy szerencséje.
Estére megint meglátogatott a nyávogó szőrcsomó. Ismét a hátamra feküdt aludni, ám most nem takarta el a sörényem, mivel az jóval rövidebb volt, mint korábban. Azért így is hallottam, ahogy dorombol.

 

Március 16.

A mai reggel sokkal jobb volt, mint a tegnapi. Mikor már kialudtam magam és a szemeimet is rávettem arra, hogy kinyíljanak, a szőrcsomót kezdtem el tanulmányozni. Fekete-fehér bundája elütött az enyémtől. Fején jól látható voltak az apró bajuszok. És ha jól láttam kanca… vagy nőstény… vagy, hogy is szokták mondani ezeknél. Időközben felébredt az apróság és nagyot ásítva nyújtózott. Rózsaszín nyelvével elkezdte tisztogatni magát. Először a hátsólábait nyalogatta, utána pedig a mellsőket. Miután minden ujja között benyálazta a mancsát, azzal elkezdte törölgetni az arcát. Micsoda fura kis lény!
- Jó reggelt, kislány! Mi az, csak nem ismerkedsz Pammal? – Pam. Valószínűleg így hívják ezt a kis szőrcsomót. Illik rá, olyan Pamos kinézete van.
A nap további részében még sokszor láttam Pamot, miközben az istálló, az edzőpálya és a legelő között ingáztam.

 

Március 17.

Az istállónkba kora délután egy kanca érkezett. Szőre aranyszínben csillogott. Léptei elegánsak voltak, pocakja pedig hatalmas. A palomino kancát az istálló végében helyezték el. Szerencsére nem volt túl messze tőlem, így halhattam, amikor azt mondja, hogy nemsokára anya lesz. Anya… hmm… vajon milyen érzés lehet anyának lenni? Talán egyszer én is leszek az és megtapasztalhatóm. Azt hiszem kedvelem a csikókat. Aranyos kis pofájuk van, és mindig tele vannak energiával. Elképzeltem, ahogy pár év múlva én is egy ficánkoló csikóval az oldalamon vágtatok a legelőn. Ennek gondolatára melegség áradt szét bennem.

 

Március 18.

Nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Egy hét után, most láttam meg először az istállóban Abbyt. A kezén még mindig ott volt az a fehér kötés, és ahogy elnéztem nem volt valami vidám. A sokat gyakorolt nyerítésemet most végre előadhattam neki. Hosszú, hangos és csodás köszöntés volt. Egyből felém kapta a fejét, amikor meghallott, az arcán csak egy halovány mosolyt láttam. Azért ennél többre számítottam. Fújtattam, prüszköltem, mindent megtettem azért, hogy odajöjjön hozzám.
- Szia, kislány!- mondta mosolyogva- Csak nem hiányoztam? –hangja meg-megremegett, én pedig, hogy tudja, mennyire szeretem a nyakába fújtam, és a tenyerébe tettem az orrom. Még a haját is meghúztam finoman.
- Azért meg ne egyél! –mondta most már nevetve. Örülök, hogy az a feszültség, ami volt, teljesen eltűnt. Abby mélyen beletúrt a zsebébe, és egy répát húzott elő. Ő mindig olyan figyelmes!

 

Március 19.

Izgatottan vártam az edzést, hogy újra a hátamon lehessen Abby. Ám hamar elszállt a jókedv, amikor megláttam a pályán azt az erőszakos fiút. Abby a kerítésnek dőlve nézett, én pedig próbáltam felkelteni a figyelmét arra, hogy én őt akarom.
- Ügyes legyél!- mondta, miközben megvakarta a homlokom. Hát ez reménytelen!
Elkezdődött az edzés, a fiú pedig a hátamon ült. Most már nem volt futószár a szőke kezében, már csak a fiú jelzett a hátamon. De az ő jelzései olyan durvák voltak, hogy néha nagyon félreérthetőek voltak. Gyorsíts, állj meg. Lassíts, vágtázz. Teljesen összezavart.
- Tartsd kicsit lazábban!- hallottam meg Abby hangját a kerítés felől.
- Ne szólj be!- mormogott az orra alatt a hátamon ülő ember. Most már tényleg sajgott mindenem, nem nagyon vagyok hozzá szokva ehhez a durva módszerhez.
- Vigyázz… - a szőke hangja beleveszett a semmibe. Megtorpantam és két lábra emelkedtem. Ami sok az sok! Egy lónak tudnia kell hol a határ, és ez az ember kölyök már rég túllépte azt. A fiú leesett a hátamról, bele a homokba én pedig vadul vágtattam körbe a karámba. Csak akkor álltam meg, amikor Abby kétségbeesett arcát pillantottam meg magam előtt.
- Hóó… nyugi Cedar!- hangja megnyugtató volt. Hevesen verő szívem lassulni kezdett, mígnem visszaállt a rendes kerékvágásba.
- Ez a ló egy őrült, veszélyes vadállat!- a fekete sisakot viselő ember fiú csak úgy köpte a szavakat. És a hang leejtéséből ítélve nem beszélt valami szépeket.
- Ez nem igaz! Ő a légynek sem ártana- ellenkezett a lány.
- Magad is láthattad- húzta ki magát a fiú. Szívesen odamentem volna hozzá és jól megtapostam volna azt a ronda nagy lábát. De mivel Abby köztünk állt, nem tehettem meg.
- Láttam, hogyan rúgod meg a sarkaddal. Ne is tagadd! –Abby most már ordított. Még mielőtt az ember fiú mondhatott volna bármit a szőke lépett közéjük.
- Ebből elég legyen! Abby te vidd és lásd el Cedart, te pedig- nézett a pulyka vörös fiúra- gyere velem.
Ezzel el is rendezte a dolgokat. Abby még mindig nagyon ingerült volt, amikor kefélte a szőrömet. Többször is a kelleténél erősebben nyomta rá a csutakoló eszközt a szőrömre és ez már kicsit fájt. Persze nem úgy fájt, mint amikor az a srác oldalba rúgott, de azért nem volt kellemes. Amikor a lány az oldalamat akarta letisztítani, én vészesen oldalaztam el tőle. Még mindig érzékeny volt, ott ahol hozzám ért a fiú sarka.
- Kinyuvasztom!- mondta a lány és gyorsan elviharzott. Kate meglepődve nézett utána, de nem szólt egy szót sem. Odajött hozzám és befejezte a munkát. Utána elpakolt és ló kekszet nyújtott felém. Legalább valami jó is történik ma.

 

Március 20.

Ma már arra ébredtem, hogy madarak csicseregnek. Délután a legelőn egész végig az eget bámultam, illetve a fákat hátha megpillantok egy énekes madarat. Sajnos nem sikerült egyet se látnom. Ám amikor Kate vezetett az istálló felé, egy feketerigó szerű madarat véltem felfedezni az egyiik kerítés tetején. Nagyszerű látványt festett. Néhol még volt hó a földön, ami még jobban kiemelte a madár feketeségét. Csodás!

 

Március 21.

Annak a kancának a boxa felöl, amelyik nemrégiben jött hozzánk furcsa hangok szűrődtek ki. Nem értettem a dolgot, és felizgatott az egész jelenség. Hangosan kapáltam a lábammal, mire a többiek sem tudtak nyugton maradni. A nagy zajra egy ember jelent meg az istálló ajtajában és nézett körül, hogy mi lehet a baj. Amikor a palomino kanca boxához ért, ledermedve bámult befelé.
- Te jó ég… - amilyen gyorsan jött, úgy távozott is. De aztán a semmiből emberek sokasága sereglett a kanca állásához.
- Hmm… elkezdődött. Pár óra és megszületik- nézelődtem, hátha meglátok egy ismerős arcot, de nem volt senki felismerhető személy. Talán csak egy idősebb lány, akit néha láttam más lovaknál. Azt hiszem ő egy másik istálló lovásza, amelyik itt van a birtokon.
- De nem túl korai még? Koraszülött lesz a csikó? –egy mély férfihang tette fel a kérdést.
- Az. Még egy hétnek kellett volna lennie- kis szünet után folytatta az az ember, aki a legközelebb állt a kanca ajtajához- Hívják az állatorvost!
Naná, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyfolytában azt figyeltem, hogy egy ember kimegy az ajtón, helyette kettő bejön. Nagy volt a felhajtás, és még mindig nem tudtam mi a dolog oka. A kanca, eddig eljutottam, na és tovább? Kicsit jártattam még az agyam, és rá kellett jönnöm, hogy a csikójának is köze lehet, amit a hasában hordozz. Igen, ez lehet a megoldás!
Másfél órával később, amikor egy magas feketebőr táskás férfi érkezett, ismét beszélgetésbe kezdtek az emberek. Hogy ezek mennyit tudnak beszélni! Csak ne mormognának, hanem mondanák, úgy hogy én is értsem! Mennyivel könnyebb lenne, úgy a dolgom!
Fél órával később meghallottam a végszót. A kanca fájdalmas nyerítése a hatalmába kerített. A boxom végébe húzódtam és ott vártam ki a dolog végét.
- Gyerünk, nyomd!- különböző zajok hallatszottak be, de én csak a kancára tudtam figyelni. az a fájdalmas nyerítés… szörnyű. Rögtön meg is változott a véleményem az anyaságról. Ha ez ilyen fájdalommal jár, hát köszönöm szépen, de nem kérek belőle!
Aztán a kanca elnyugodott, és egy másik hangot hallottam meg. Nagyon kellett figyelni, ahhoz hogy halljam, de sikerült. Egy vékony, gyenge sóhaj volt, amely egy csikótól származott.
Megszületett! Gyors odamentem az ajtómhoz, hogy megnézzem, hogy néz ki a csikó, de akárhogy nyújtogattam a nyakam nem láttam el odáig. Milyen kár! No meg aztán a folyosón egy seregnyi ember állt!
Este későn, sőt szerintem már hajnal volt, amikor végre összes ember elment, és álom jött a szememre. Már alig várom a holnapot, hogy láthassam a jövevényt!

 

Március 22.

Észveszejtő, hogy egy csikó születése után, milyen hamar lábra áll. Emlékszem az én első napomra ebben a világban. A mamám ott volt egész végig mellettem és vigyázott rám. Elgondolkodva néztem a szomszéd karámba, ahol a palomino kanca és kicsi hasonmása legelésznek. A csikó föl-le ugrált és játszadozott, míg az anyja békésen figyelte őt. Micsoda meghitt pillanat!
Nagyon édes kiscsikó volt. A mamájához hasonlóan ő is izabellafakó szőrrel rendelkezett és tört fehér sörénnyel. Ha jól láttam, akkor a fején egy nagy hóka díszelgett. Nagyon bájos volt a kiskrapek. A többiektől hallottam, hogy mén csikó. Talán lehet, hogy még is anyuka szeretnék majd egyszer lenni? Ki tudja!

 

Március 23.

Az edzésen ma különös mód nem az a durva fiú ült rajtam, sőt még csak ott sem volt. Nagy csodálkozva néztem, ahogy a szőke felül a hátamra és adja az utasításokat. Az ő jelzései sokkal finomabbak és egyértelműebben voltak, mint az előző fiúé. És segített akkor is, amikor az új jeleket tanultuk. Fantasztikus!

 

Március 24.

A legelőnk olyan csodás! Néhol lila és ritkán fehér ibolyák díszelegnek a növényzetben. Persze az ízűk nem valami finom, de a látványuk! Olyan, mintha egy szeletet, vagy inkább egy morzsát kaptunk volna a tavaszból. Éhes vagyok. Melegre, tavaszra éhes!
Kate ma a szokottabbnál és fáradtabb volt. Mélyeket sóhajtva kefélte a szőrömet. A szemei alatt lila elszíneződések voltak, a szája pedig nem mosolygott. Remélem nincs semmi baja!

 

Március 25.

Ódát tudnék írni a természet lágy öléhez! Imádom ezt a zsenge füvet, amit játék után harapdálunk. A többiekkel már megint versenyt rendeztünk a legelőn, s megnéztük ki a leggyorsabb. Én csak a harmadik lettem, de ez nem vette el a kedvemen a dologtól.
Fura mód, Kate ma nem jött dolgozni, helyette June látta el a feladatát, és amiben tudott Abby is segített. De azért szegény lánynak meg kellett küzdenie, mert az a fehér valami a kezén nagyon hátráltatta. Egyszer megpróbáltam levenni a kezéről, hogy segítsek neki, de ő csak elhúzta a fehér dolgot.
- Zavar, mi? Nyugi, én sem szívlelem, de ahhoz, hogy meggyógyuljon, a kezem kell- mondta, miközben megvakargatta a fülömet.

 

Március 26.

Még mindig foglalkoztat a csikó. Szívesen játszanék vele, és szerintem ő sem különben futkosna velünk. Ma, amikor kivezették őt és az anyját a boxukból, mert ott bent nem tudták lecsutakolni a kancát a kevés hely miatt, kinyújtott nyakkal próbáltam elérni a csikót. A kispatás is észrevette, hogy mit csinálok és először anyjára nézett, majd odajött hozzám. Az orrommal megbökdöstem, mire ő egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de rögtön azután vissza is szerezte. Gyengén, fogatlan szájával megcsipkedte az arcom, mire én meghúztam a rövid kis sörényét. Aztán a semmiből, hírtelen akkora erőt és jókedvet merített, hogy hangosan nyerített, az ő vékonyka hangján és felpróbált ugrani az ajtómra. Nagyon vicces látvány volt.
- Na, mi van kicsim? Megismerkedtél Cedarral?- June mosolyogva jött oda hozzánk és borzolta össze a csikó sörényét. Engem sem felejtett ki a sorból és felém nyújtott egy kis csemegét. Nyami!

 

Március 27.

Kate ma már sokkal frissebb volt! De ennek ellenére, miután végzett a munkájával elment. Még estére sem jött vissza az etetésre!
Délután nagyon jól éreztem magam. Az edzés ismét olyan jó volt, mint a legutóbbi, ráadásul utána Abby jó illatú krémmel vagy mivel tisztította meg a szőrömet, amitől úgy ragyogott, mint a nap!
Mióta tegnap előtt találkoztam a csikóval, azóta ahányszor meglát, hangosan üdvözöl. Még amikor az istállóban vagyunk, is néha nyerít, hogy ott vagyok e még a helyemen. Nagyon jó pofa!

 

Március 28.

Katetel nem tudom, mi van, de ma megint nem volt formában, és ez nem csak nekem tűnt fel.
- Elég nyúzott vagy mostanában!- jegyezte meg neki Abby a reggeli munka közben.
- Csak keveset alszom, ennyi az e…gész - mondta, s közben elnyomott egy ásítást. A szemei alatt a karikák, most még sötétebbnek tűntek. Vagy csak azért látszik úgy, mert még az istállóban is félhomály van?
- Nem tudsz aludni? –kapcsolódott be a beszélgetésbe June is.
- Anya üzleti útra ment, és majd csak jövő héten jön haza, Apa meg éjszakás. Egyszóval az alig kéthónapos kistestvéremre- mondta némi örömöt színlelve- én vigyázok. Nem valami szuper dolog, mivel egész éjszaka bömböl- és egy nagyot sóhajtott.
- Hagyd, majd én befejezem Cedart, te meg menj haza és pihenj!- vette át a kefét a kezéből Abby.
- Nem mehetek haza! Már így is sokat voltam távol, és i meg annyit dolgoztatok helyettem is- ellenkezett a barna fürtős lovászlány.
- Akkor menj be a raktárba és dőlj le a kanapéra egy kicsit- adta ki az utasítást June. Kate pedig már ment is. Még egy „köszönömöt” elmotyogott majd eltűnt az egyik ajtó mögött.
Mikor délután a lovászok jöttek, hogy a lovakat bevigyék a helyükre, észrevettem, hogy Kate közeledik felém. Most már egy halvány mosoly is volt az arcán, és sokkal életszerűbb volt, mint reggel.

 

Március 29.

Végre! Ma reggel Abby már a fehér izé nélkül jött az istállóba. Azt hittem már sosem szabadul meg tőle! Így végre az edzésen is ő lovagolhatott rajtam.
- Jó újra nyeregben lenni!- mondta a szőkének, miközben felszállt a hátamra.
- Szerintem Cedar is így gondolja!- mosolygott a férfi- Nem tud nyugton maradni!
- Na, kislány, készen állsz? –finoman megpaskolta fentről a nyakamat én pedig már alig vártam, hogy elkezdjük. Kicsit visszafogottabban mentünk ma, mint az elmúlt órákon, gondolom azért, mert Abby már rég ült lovon. Legalább is rajtam rég ült. Az edzés egy könnyű vágtával ért véget, amit a szőke a kerítésnek dőlve figyelt. Abbynek szinte nem is kellett jeleznie, amikor megálltam. Csodás érzés volt!

 

Március 30.

Ma Abby látta el a körülöttem lévő dolgokat. Ő cserélte ki a szénám és ő is csutakolt le. Eddig észre sem vettem, mennyire szeretem a friss széna illatát. Különös!
Délután, amikor a palomino kancát és az én kis barátomat, a pajkos kis mén csikót kivezették a boxukbból, hogy elvigyék őket a legelőre, a kiskrapek ismét odajött hozzám szórakozni. Sajnos most csak pár percet játszhattunk, mivel az egyik lovász már vezette is ki őket.

 

Március 31.

A sörényem már egy kicsit nőtt. Nem egészen olyan hosszú, mint amilyen volt, de most már nem mered felfelé, hanem eldől oldalra. Amikor vágtáztam a legelőn a szél kicsit belekapott, és próbálta lobogtatni, de még nem volt az igazi. Remélem, hamar megnő jó hosszúra, hogy élvezhessem, ahogy zászlóként követ engem, miközben futok. Sajnos a vágtámnak hamar vége lett, mivel valami nagyon nyomni kezdte a patám. Azt hiszem egy kavics lehetett az. Szerencsére Abby este kikaparta onnan. Egyből éreztem, ahogy megkönnyebbül a lábam.

 

Hírek

  • (=
    2011-01-27 17:03:59

    Amint észrevettétek felkerült pár új dolog a honlapra!
    A Rajzaim, Alkotásaim menüpontban találjátok azoknak a menüpontoknak a linkjét, ahol megtekinthetitek az általam készített fényképeket. ezek álltalában lovak, vagy hozzájuk hasonló állatok vannak. (zebra, csacsi +állatkert állatai)
    Továbbá most már a képeimre feliratott is teszek, hogyha valaki elakarná lopni, akkor ne tudja felhasználni sajátjaként mert rajta van a web címe.
    csak úgy megemlíteném még azt is, hogy a Cedarból mindennap, ha tehetem felteszem a friss részeket, úgyhogy olvassatok!
    Hát egyenlőre ennyi. További jó böngészést!

  • Alkotásaim
    2011-01-21 17:56:58

    Ha már a remekműveimnél tartunk, itt megnézhetitek az egész jóra sikeredett PAINtes és kézzel rajzolt lovaimat!
    Kérlek ne lopd el őket, mert sokat dolgoztam velük!
    Remekműveim

  • Cedar Január
    2011-01-18 20:37:14

    Cedar történetéhez felkerültek az újabb napok!
    Minden nap új részek vannak! (=

Szavazás

Szerinted melyik lovas történetem volt eddig a legjobb?
Egy év Cedar a csikó életéből
Főnix élete
Petya, a vad póni története
Asztali nézet