Január  1.

Késő este, amikor a csillagok már rég az égen voltak, a többi lóval néztem, ahogy a gyönyörű fények betöltik az éj sötétjét. Hivatalosan mostantól már két évesnek számítok, függetlenül attól, hogy tavasz végén születtem. Az újévi fogadalmaim nem fognak nagyon eltérni a tavalyiaktól. Igazából csak egy fogadalmam van…
… találni egy rendes embert. Igen, elszabadulni innen, a vásári lovak közül és találni egy rendes otthont, ahol meleg van és szeretnek az emberek.

 

Január 2.

Ma megint vásárnap van és már a hajnalok első sugarainál tele volt a tér. Sok ember jött ment, azzal a szándékkal, hogy talál magának egy megfelelő lovat. Én egy kis karámban voltam elhelyezve öt másik fiatal lóval. Épp ebben a pillanatban az egyik fekete kancát, akivel este egymás mellett szoktunk állni elvitték. Remélem jó sorsa lesz.
Délutánra már vagy száz ember megnézett engem, de úgy tűnik egyiküknek sem tetszettem meg igazán, mert inkább más lovat vettek maguknak.
- És mit szólsz ott, ahhoz a kancához? –szemeimben megcsillant a remény, miközben egy nő és egy férfi karöltve jött felém.
- Nem is tudom. Elég szépnek látszik, és talán van benne egy kis telivér. Nézd csak, micsoda hosszú és vékony lábai vannak, és a feje is szép arányos- mutogatott felém a kezével a férfi.
- Jó napot! Szép kis kanca, mi? Az maguké lehet, hmm… mondjuk 1000 dollárér.
- 1000 dollár?! Mi éri meg ezen a lovon annyi? –mondta felhorkantva a bajuszos ember. Kicsit közelebb léptem hozzájuk, hátha megértek valamit az ostoba beszédjükből, de persze egy ló, hogy tudna megérteni egy ostoba embert?
- Hisz maga mondta, micsoda gyönyörű ló! És én mondom, megéri! Egyébként meg nem mindennap talál ilyen olcsón, ilyen jó lovat. Ez kérem szépen egy angloarab és shagya arab keverék.
- Tudja, kit etessen ezzel! –és a remény felhője rögtön el is tűnt, ahogy az emberpár.
Este azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha sosem vesznek meg és visznek haza, mi lesz, ha senkinek sem kellek? Aztán megláttam egy hullócsillagot és rögtön kívántam is. Bárcsak a következő vasárnap, amikor újra kinyílik, a vásár kapuja eljönne valaki és hazavinne magával!

 

Január 3.

Ma a megmaradt két társammal játszottam a pajtában ahova visszahoztak minket a vásár után. Nem voltunk elkerítve boxokba, az egész pajta egyetlen helység volt, ahova szalma volt a földre szórva. Az ember csak egyszer jött el hozzánk, akkor sem volt valami igazán kedves. Beszórt némi szénát, ami mellesleg három lónak kevés, főleg hogy a sok játéktól megéhezik a ló. Aztán délután valami zörej hallatszott kintről, társaimmal a hátsó falhoz mentünk, mivel a közeledő hang nem hangzott valami kedvesen. Aztán valami kaparászást hallottunk, végül egy fiatal ember gyerek lépett be az ajtón. Az arca elég piszkos volt, és a ruhái sem arról árulkodtak, hogy gazdag lenne. Piszkos kezével megtörölte az arcát, aztán felénk közelített. A szürke mén, aki sokkal kisebb volt nálam mögém bújt, én pedig magasra emeltem a fejem, hátha védekeznem kell. Aztán az ember gyerek egy zöld valamit húzott elő a zsebéből és felém tartotta. A keze kicsit bizonytalanul várta, hogy elvegyem a tartalmát. Először megszaglásztam a zöld valamit, s megéreztem a finom édes illatot. Olyan gyorsan kivettem a kezéből, hogy kicsit megszeppent az ember és hátralépett. Amikor aztán látta, hogy jóízűen megeszem azt a valamit, amit adott rögtön elmosolyodott, és ismét kutatni kezdett a zsebében. Most a mögöttem álló másik két lónak adott abból a zöldből. Szürke is társam rögtön megbátorodott és odadugta a fejét a gyerek kezéhez abban reménykedve, hogy korgó gyomrát kicsit enyhítheti ez a zöld valami.
- Büdös kölyök, hogy merészelsz?! –az ajtón az idősebb ember lépett be, aki el szokott vinni minket a vásárba.
- Én… én – a gyerek vékony hangja reszketve szólalt meg. A férfi ordítozni kezdett, amitől társaimmal egyből nyugtalanok lettünk. Nem szeretem a vitákat és a harcot, inkább a csendet és a nyugalmat. A férfi megütötte a kisembert és ismét elindult felé, amikor véletlenül szándékosan ráléptem a lábára. Az ember felkiáltott és a lábát fogta, ez idő alatt az ember gyerek el tudott futni.
- Te bestia! Ezért még kapsz! –aztán elment, és vissza se nézett.

 

Január 4.

Ma reggel nem jött az ember, hogy megetessen bennünket. Lehet, hogy neheztel rám, amiért ráléptem a lábára? Eddig is kevés ételt kaptunk, de most, hogy még azt a morzsát se kapjuk, már tényleg nagyon éhesek vagyunk, ráadásul alattunk a széna is már eléggé koszos. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a szőrömre ragadt kétnapos sár viszket, és még a sörényem is össze van ragadva. A szürke mén és a sárga kanca sincs jobb állapotban, mint én. A kis mén éhségében már a pajta fából készült falát rágja. Elég veszélyesnek tűnik, az amúgy is kiálló szegek miatt. Remélem hamarosan kapunk valami ételt!

 

Január 5.

Ma ismét eljött hozzánk az ember és hozott magával némi ennivalót. Sajnos most még inkább nem laktunk jól, és ahogy elnézem, a másik kanca mintha beteg lenne. Miért nem veszi észre ezt az ember is?

 

Január 6.

Reggel korán arra ébredtünk, hogy a fekete kanca a földön hempereg. Vajon mi baja lehet? Próbáltunk szólni az embernek, de meg se hallott minket. A hátsó lábammal a falat rúgtam, s közben teljes tüdőből ordítottam. Úgy tűnt, hogy beválik, mivel kintről fény szűrődött be és halk léptek puffanása hallatszott. Az ajtó kinyílt, és belépett az ember.  Először nem értette, hogy mit akarunk neki mutatni, aztán meglátta a földön fetrengő tárunkat és odaszaladt hozzá. Megnézett valamit a szájánál, aztán a hasát kezdte el tapogatni.
- Mi van már Harold? – egy élesen rikkantó hang szólalt meg nem messze.
- Azt hiszem perfomálodott a fekete kanca bele –mondta, nem túl hangosan. A rikácsoló hang ekkor testet öltött egy a férfinél háromszor nagyobb testben.
- És? Tudsz vele valamit csinálni? –mondta, nemtörődöm hangon.
- Le kell lőni.
- Na, tessék, egy újabb pénzforrás úszik el! –az ember nőstény megfordult és nagy dübörgő léptekkel távozott. A férfi is kiment, de pár pillanat múlva visszajött egy hosszú fém bottal. Kíváncsi voltam, és közelebbről meg akartam nézi azt a botot, de aztán mégsem tettem. Még a lélegzetem is kihagyott, egy másodperc alatt történt minden. Az ember a fekete fejéhez tartotta a fémbotot, aztán az kattant egyet, végül a villámláshoz hasonló hangot kiadva dördült fel. Pislogásnyi idő alatt, a fekete feje piros lett s levegőt sem vett már. Az ember kiment és becsukta maga mögött az ajtót. A szürke mén lassan odasétált a kancához, hogy álljon végre fel, de az meg sem moccant. Ekkor már biztosak voltunk benne… ő már nem kell fel többet. Én még mindig nem tudtam megmozdulni. Az-az ember nem is mondott semmit és már… Még gondolni is rossz volt rá. A szürkével inkább a pajta végébe vonultunk és nem is néztünk élettelen tárunk teteme felé.

 

Január 7.

Mire felébredtünk a fekete kanca már nem volt ott ahol előző este, és a szalma is mintha tisztább lenne, mint amire emlékszem.
Délután kicsit kivittek engem és a szürkét a friss levegőre. Sajnos egy zöld sem volt a földön, még csak keserű gaz sem, pedig most azt is meg tudtam volna enni. Mindent a fagyott víz, és hó borított be. A szürke azzal játszott, hogy a patanyoma a hóban maradt. Nem tudom mi ebben olyan izgalmas, de azért kipróbáltam. Megnéztem melyikünk nyoma nagyobb, végül már mindenhol patanyomok voltak a hóban. A sörényem kicsit megfagyott, ezért ráztam rajta egyet, s közben éreztem, hogy a rászáradt kosztól mennyivel nehezebb.

 

Január 8.

Fájt, ahogy húzta az ember a sörényem, miközben próbálta kikefélni. Valószínűleg azért most csinálja, mert holnap megint vásárnap lesz. A húzó fájdalomtól hangos nyerítés hagyta el a számat és két lábra ágaskodtam. Majd hangos puffanás kíséretében a földre ereszkedtem.
- Maradj már te dög! Ha holnap nem vesznek meg, istenemre mondom, imádkozhatsz az életedért… - aztán még morgott pár sort és elkezdte a szürkét is letisztítani. Vele sem ment többre, mint velem, neki is ugyan olyan mocsok fedte a testét. Talán ha gyakrabban kefélné ki a szőrünket és nem csak azt a kemény drótfésűt használná, akkor nagyobb és szebb sikere lenne. Ebből is látszik, hogy az emberi fajban is van néhány primitív ostoba példány.

 

Január 9.

Korán hajnalban már felébresztett minket az ember, és rövid köteleken húzva maga után vitt minket a vásárba a jól megszokott úton. Már egy-ketten voltak ott, amikor megérkeztünk.
Egy óra alatt a karámok és a kisebb kifutók szépen megteltek lovakkal, a sorok pedig emberekkel. Jól megnéztem mindegyik embert, bár nekem mindegyik ugyan úgy nézett ki. Szőr csak a fejük tetején volt, orr, száj, fülek. Semmi különbség.  Miközben nézelődtem, az emberi szavak összemosódva érkeztek hozzám. Volt, aki kiabált, volt aki csak magában beszélt.
- Hé, maga! Nézze ezeket a lovakat! Lefogadom, ilyen kell magának! – a szomszéd karám lovainak embere egy másik bajuszos embernek mutogatta a lovait. Unalmas. Ebben a pillanatban a másik oldalon egy nagy, ereje teljében lévő csődör kitört a kifutójából és az embereket kikerülve vágtatott föl-le. Vicces volt nézni, ahogy az emberek az utolsó pillanatban elugranak előle. Végül néhány férfi kötelek segítségével elkapta, és visszavitték a helyére. Kár, pedig szerintem mulatságos volt és vitt egy kis életet a vásár egyvonalú hangulatába. Amikor visszafordítottam a fejemet, hogy megnézzem, előttem mi zajlik, kicsit megijedtem, mert egy ember gyerek vigyorgott a képembe. Hátráltam pár lépést, erre ő felém nyújtotta a kezét. Finoman megszaglásztam, aztán odadugtam neki a fejemet, mire ő megvakarta az üstököm.
- Jaj de aranyos paci! –horkantottam egyet, mire a szürke mén is odajött megnézni mit csinál a kisember. Őt is megsimogatta, aztán elfordult, és már el is tűnt az emberek tömegében. Pedig tetszett nekem ez az ember, szívesen hazamentem volna vele és szerintem a szürke is így van vele. Gondolataimból ismét a vékony emberi hang zökkentett ki. A kislány, most egy nagyobb emberrel tért vissza.
- Őt akarom! –mutatott rám, bennem pedig ismét fellobbant a reménység tüze.
 - Na de kicsim, ez a ló túl nagy lenne számodra. Esetleg, majd ha nősz még egy kicsit kaphatsz egy ilyen lovat, de most inkább egy kisebbet válasszál. Mit szólsz, ahhoz a kis szürkéhez.
- Hááát… az is aranyos- aztán egy vigyor kíséretében a nagyobbhoz fordult, aki már a mi emberünkkel beszélt. Valami zöldet adott át annak a férfinek, aki vigyázott ránk, ő pedig a szürkére kötött egy kötelet és kivezette. Szóval erről van szó. A mázlista ló, megvették. Bárcsak értem is eljönne valaki!
Kb. egy fél órával később, miközben a fejemet lehorgasztva azon búsultam, hogy senki sem akar haza vinni magával egy ember lépett be mellém. De nem az ismerős férfi, hanem egy másik, egy idegen. Felemelte a lábam és elkezdett vele körözni. Aztán megnézte a fogaimat, és a szememet, majd végig vizslatott még egyszer a szemével és az ismerős emberhez fordult, aki a kerítésnek támaszkodva bámulta. Megint előkerült a zöld valami én pedig izgatottan vártam, hogy rám tegyék a kötelet.
Végül az idegen férfi, akit most már joggal mondhatok gazdámnak a tömegen keresztül húzott maga után. Tulajdonképpen nem is kellett húzni, mentem én magamtól is, szinte már szárnyaltam a boldogságtól.

 

Január 10.

Nagyszerűen indult ez a nap! Először is, hadd meséljem el, mit történt velem tegnap óta. Miután tegnap az a kedves ember hazahozott magával, egy hatalmas istállóba, megismétlem istállóba és nem egy koszos pajtába szállásolt el. Nagyszerűen érzem magam itt, ráadásul van társaságom is. Az istállóban még 8 másik ló is lakik, és vannak köztük velem egykorúak. Még nem nagyon volt időm velük társalogni, de majd sort kerítünk rá.
A nap első sugaraival együtt két fiatal lány jött hozzánk. Első látásra szimpatikusak voltak nekem, de miután lecsutakoltak, és szép ragyogóvá tették a sörényemet még inkább megkedveltem őket. Mindezek után egy nagy halom szénát pakoltak elém, amit hamar el is tűntettem. Kicsit később a piszkos almot kiszedték az állásomból és a helyére friss és jó illatú szalma került. A nap további részében pár ember odajött a boxomhoz és benéztek az ajtó fölött, egy kicsit megálltak beszélgetni, aztán haladtak tovább. Még a tegnapi bajuszos férfi is járt nálam! Este elég jó kedvem volt, ezért a fejemet kidugva a folyosóra tekingettem kifelé, és próbáltam kideríteni miféle szerzemények a lakótársaim.

 

Január 11.

Reggel miután a tegnapi délelőttöt megismételve megreggeliztem az egyik lány egy kötőféket rakott a fejemre, ahhoz pedig egy kötelet csatolt. Egy ismerős érzés lett rajtam úrrá, a félelem. Féltem, hogy elvisznek megint a vásárba, mikor már olyan jól éreztem magam. Szerencsémre, nem valami vásárba vittek, hanem egy mesés helyre. Poros, fagyos udvarnak híre, hamva nem volt. Egy hatalmas legelőre vezettek, ahol már foltokban olvadt a hó és az alatta lévő zöld előkerült. Jó néhány karám mellett sétáltunk el, amelyek többségét már elfoglalta egy fajtámbeli. Útközben három legelőt számoltam meg. Volt két nagyobb és egy kisebb. Engem a kisebb legelőhöz vezettek, ahol már 4-5 csikó legelt, illetve rohangált. A lány kinyitotta előttem a fából készült kaput, aztán levette rólam a kötelet, és már szabad voltam. Odavágtáztam, nagy sebességgel a többi ló közé, mire ők egyből felkapták a fejüket. Két másik ló is csatlakozott hozzám, és már együtt róttuk a köröket a legelőn. Mikor már elfáradtunk a futástól, odakocogtunk a többiekhez, így jól megnézhettem a társaimat. Két kanca, az egyikük gesztenyebarna, sötétebb sörénnyel, a másik pedig egy fakó, fehér sörénnyel. A két legelésző pedig egy deres mén és egy szürke herélt. A kancákat Delilának és Napsugárnak, a mént Zanzibárnak, a heréltet pedig White Kigernek hívják. Egyikük sem lehetett idősebb nálam.
Miközben legelésztünk, és élveztük a halvány napsütést, nem messze tőlünk, a legelővel szemben, az út túl oldalán egy nagy üres tért figyeltem meg. A többiek azt mondták, hogy az a gyakorló tér, de mellette vannak különböző pályák is a birtok közelében, ugyanis ez egy versenyló istálló. Rákérdeztem arra is, hogy mi az a versenyló, mire ők jót mullattak rajtam. Azt mondták a versenylóvak különböző dolgokban mérik össze az erejüket más lovakkal. Például vannak galopp lovak, akik futásban, vannak díjugrók, akik ugratásban és még sorolhatnám estig, hogy miket mondtak. Delila azt is hozzá tette, hogy tavasszal minket is elkezdenek edzeni, de addig még csak szoktatnak minket a dolgokkal.  Azt mondta, mi még csak „ismerkedünk” a szerszámokkal. Nem tudom, pontosan mit ért ez alatt, de nem nagyon volt ínyemre ez az ismerkedés.

 

Január 12.

Kiderült, hogy a tegnap szerzett barátaim is abban az istállóban laknak, amelyikben én, sőt Zanzibár rögtön a mellettem lévő boxban van elszállásolva. Ebből kifolyólag jó sokat beszélgettünk az új otthonomról. Megtudtam pár dolgot, például, hogy a lovászlányokat Kate-nek és June-nak hívják. Engem általában a barna sörényű alacsonyabb emberlány, Kate szokott ellátni. Ma például kaptam tőle egy apró, kocka alakú fehér valamit, aminek mennyei íze volt. Kockacukor. Egyből a hatása alávont az édesség, és azon fáradoztam, hogy valahogy szerezzek még belőle, de sajnos nem kaptam, helyette megvakarta az üstökömet és elment. Amikor később visszajött a két lány, egyesével kivezették a lovakat a helyükről, és kicserélték a piszkos szénát alattuk. Mikor hozzám értek, először kényeztetőn végig simította a fülem tövétől a nyakamat Kate, és csak utána vezetett ki. Kikötött az ajtó mellé, és már lapátolta is ki a nem oda illő dolgokat.
- Na, és hogy hívják ezt a csinos kis hölgyet? –nézett át a szomszéd boxból June.
- Nem tudom, még nincs kint a táblája, de azt hallottam holnapra már kint lesz. A tulaj, aki itt tartja bérben még nem döntötte el, hogyan nevezi el a kancát. Szerintem illene rá a Tűzvirág, vagy a Csodás…
- Ez úgy hangzik, mintha megtetszett volna.
- Talán, de én minden lovat szeretek –a beszélgetés végére már végzett is az állásommal én pedig örömmel vettem birtokba.
Este eljött hozzám két férfi. Eleinte beszélgettek az ajtóm előtt, aztán az ajtómmal csináltak valamit. Miután elmentek megpróbáltam nézni, hogy mit ügyködtek, de sajnos nem sikerült. Mi vagyok én, bagoly? Nem tudom úgy forgatni a fejem! Ezt onnan tudom, hogy egyszer láttam egy baglyot, ami épp akkor forgatta körbe a fejét, amikor odanéztem. Elég rémisztő volt. Megpróbáltam utánozni, de nekem inkább csak elzsibbadt a nyakam és húzódtak az izmaim.

 

Január 13.

Amikor a két lovászlány belépett reggel az istállóba, maguk után húzva a hajnal illatát, érezhető volt, hogy a levegő lehűlt. June és Kate az ajtóban megálltak pár pillanatra, hogy leverjék a kabátjukról a havat, aztán egy bálára tették a felesleges ruháikat, és már jöttek is üdvözölni minket.
- Na, hogy vannak az én drágáim ma? –brrr… valamiért ma nem tudtam megmaradni egyhelyben. Egyfolytában mennékem volt.
- Szia, kislány- Kate egy répa darabot nyújtott felém, amit örömmel faltam be- June! Nézd kirakták a tábláját!
- Hadd nézzem! –sietett a barna hajú gyerek mellé a szőke June. Igazából már nem voltak nagyon gyerekek, emberi időben mérve olyan 15-16 évesek lehettek.
- Cedar… mit szólsz az új nevedhez? –hmm… miután már sokadszorra ismételték meg ugyan azt, és akárhányszor kiejtették azt a szót, mindig felém tekintettek, az-az érzésen támadt, hogy rólam beszélnek, és hogy elneveztek. Nem nagyon értettem, amit mondanak, de azért megízleltem a számban a szót… Cedar. Ez a név erős és szilaj tekintetet jutatott eszembe, és nagyon tetszett is, szóval nem bántam, hogy így hívnak az emberek. Legalábbis jobban hangzott ez, mint amit az a férfi adott nekem, aki eladott. Ő mindig Rühes Dögnek nevezett. Az új nevemnek sokkal szebb hangzása van, és jobban is illik rám.

 

Január 14.

Érdekes nap volt a mai. Megismerkedtem egy újabb emberrel, aki a délután nagy részét velem töltötte.
Reggel egy szőke hajú középkorú férfi jött értem, és vezetett ki maga után. Azt hittem megint a legelőre visznek, de amikor láttam, hogy egy teljesen új úton megyünk kicsit elszomorodtam, hiszen már 2 napja nem voltam kint, bennem pedig az energia jócskán felhalmozódott. Egy kerek karámba vezetett be, s miután becsukta maga mögött a kaput, szép lassan elkezdte lehámozni rólam a kötőféket. Kicsit idegesített ez a nagy semmit tevés és ez a lassúság, ezért érthető volt, hogy oldalazni kezdtem, hogy történjen már valami.
- Csss… - suttogta halkan a férfi. Nem értem, minek suttogni, mikor rajtunk kívül senki nem volt a közelben. Ez is biztos egy furcsán idegesítő emberszokás.
Ezután jött a kemény dió. Először is egy új kötőféket akart rám helyezni, amin érezhető volt az „új” illat. Első pillanattól fogva nem tetszett. Amikor az orrom elé tartotta én inkább elfordultam, de ő akkor se hátrált meg, inkább ismét elém rakta. Aztán mikor már nem nagyon törődtem a kötőfékkel, megpróbálta rám tenni. Ez tényleg egy nagyon újfajta dolog lehetett. Mivel ezen több csat és szíj volt, mint az előzőn, ráadásul ez zavarta a fülemet, így hát megráztam a fejem az a bőrszagú szíj pedig lesetett a földre. A szőke ember még próbálgatta egy ideig rám húzni azt a vackot, de én gyorsabb voltam nála, úgyhogy amikor megközelített én már futottam is előle. Eléggé mulatságos volt nézni, ahogy kifáradva, fújtatva támaszkodik meg a fakerítésen.
- Valami baj van? –ekkor tűnt csak fel, hogy időközben újabb emberek érkeztek.
- Jó napot! Nincs, csak még nem szokta meg a felnőtt kötőféket. Még a csikó kötőfékhez van szokva. Ennyi az egész. Egy-két hét és már tetszeni fog neki ez is- többet nem akarta rám erőltetni azt a dolgot. Helyette visszarakta a régit a fejemre, és visszavitt az istállóba, ahol lecsutakoltak és megetettek. Milyen szép is az élet!

 

Január 15.

Ma szinte egész nap kint voltam a legelőn. Ám most csak Delila és Zanzibár legelészett és játszott velem, mert a másik két csikó „edzésen” volt. Az edzés szó alatt azt értem, hogy a szőke férfi őket is elkezdte nyaggatni azzal a flancos dologgal. Delila és Zanzibár már olyat hordanak. Szerintük nem nagy cucc, és talán még kényelmesebb is, mint az előző. Hát nem tudom, én egyelőre még kitartok a régi mellett.

 

Január 16.

Ma csak June jött, Kate nem. Valami megfázást emlegetett a lány miközben kitakarította a boxomat. Próbáltam figyelni rá, de valami mindig elterelte a figyelmemet. Jelenleg egy léggyel bajlódtam, ami mindig rám szállt. Hol a szememen, hol a fülemben mászkált. Amikor végre repülni kezdett megkíséreltem elkapni a számmal, aminek hatására minden egyes sikertelen próbálkozás után nagyot csattantak a fogaim. Végül a légy is rám unt és tovaszállt. Háleluja!
Ma egy újabb ló érkezett az istállóba. Bolhának hívják, és csak egy kicsivel idősebb, mint én. A mén egész testét fehér foltok, vagy inkább barna foltok fedik? Hmm… ezt később ki kell elemeznem!
A lényeg az, hogy nagyon érdekes barna-fehér foltos volt, barna színű sörénnyel. Később érkezett hozzá egy lány vagy inkább nő, látogatóba. Biztosan ő lehet a gazdája. Nem furcsa, hogy mostanában mindenben ott van a talán?
Este visszatértem a Bolha-fekete-fehér-foltok témára és arra jutottam, hogy… igazából nem jutottam sehova, mert beleuntam az egész dologba és inkább eltettem magam másnapra.

 

Január 17.

Vajon miből készül az a mennyei édesség, amit kockacukornak hívnak? És vajon miért kocka? Azt hiszem felkerült nálam a top 10-be a kockacukor.
Reggel arra ébredtem, hogy Kate tölti fel az etetőmet.
- Jó reggelt, kislány! Jól aludtál? –az arca kicsit piros volt, legalább is a többi emberéhez képest, és a hangja is már volt. Miközben elkezdte a szőrömből eltávolítani a tegnap esti műveletem koszát én békésen elkezdtem ropogtatni a zabot. Miközben rágtam kinéztem az ajtóm fölött, hogy megnézem, van e már valaki ébren. Velem egy pillanatban dugta ki a fejét Napsugár és Zanzibár, őket követve pedig még három ló. Mindenki éhesen toporzékolt és követelte a reggeliét. Észrevettem, hogy June is már dolgozik és adogatja be a lovak eleségét.
- Wáá… - majd hangos puffanás kíséretében a szőke lány elesett, és a vödör tartalma, amit épp be akart adni az egyik pacinak kidőlt a földre. Na, ennyit a reggeli nyugalomról!
- June! Jól vagy? Megütötted magad? –futott oda hozzá Kate.
- Semmi baj, csak egyszerűen lyukas kezű vagyok! –aztán elmosolyodott, és a földre nézett. Idő közben a herélt ló, akinek a reggelije a földre került elkezdte feltakarítani zabot. Mint a porszívó úgy szívta magába!
A nap további részében az állásomból nézegettem kifelé és vártam, hogy valami történjen. Sajnos ki nem mehettünk, mert amint kiléptünk volna az istálló melegéből tövig lefagyott volna a farkunk!

 

Január 18.

Ma már kicsit enyhébb volt az idő, a tegnapihoz képest így a szőke ember megint kivitt magával és elkezdett velem játszani. A többi csikó már büszkén viselte az új kötőfékjét, és már én sem nagyon bántam, ha rám teszi, de azért még mindig nem engedtem meg neki. Elhatároztam, hogy először jól kifárasztóm és szórakozom egyet, utána majd nyugodtan azt hiheti, hogy ő nyert, hiszen amit akartam azt már megkaptam.
Úgy is lett, ahogy gondoltam. A játék végén diadalittasan tette rám a kötőféket. Remélem, nem hiszi azt, hogy ezzel most ő a vezér, mert még koránt sincs vége a játéknak. Nagyon úgy érzem, hogy mi még találkozunk, és akkor majd újra elszórakozhatok ezzel az emberrel.

 

Január 19.

Kezdem megszokni ezt az új holmit a fejemen, és mintha kicsit nagyobb is lenne, mint az előző!
Lássuk csak… az emberek néha annyira ostobák tudnak lenni! A legkisebb gesztust sem ismerik fel! Ha például lehajtod a fejed és boci szemeket meresztesz rá, hogy kapj, egy kis csemegét ők úgy értelmezek, hogy „vakard meg a fülem tövét!”.  Ha pedig hátra nézel a vállad fölött, miközben csutakol, hogy vakarja meg az orromat, mert viszket, ő csak megpaskolja a nyakam. Kéne csinálni egy leírást azzal a címmel, hogy „A ló gesztusai, ostoba embereknek!” Lehet, hogy egyszer lesz olyan ember, aki megírja és onnantól kezdve már az emberi faj tudni fogja a kis jelzéseket, amiket mi lovak naponta adunk nekik.

 

Január 20.

Mit is mondhatnék? Ma valami magkeveréket kaptam reggelire, aminek közel sem volt olyan íze, mint a zabnak. Nem volt rossz, csak olyan más volt. A hideg idő miatt nem visznek ki minket a legelőre, és még a szőke ember se jön el hozzám, hogy aztán elvigyen magával és játszunk egy jót.
Igazából a napom azzal telt, hogy a többi lóval társalogtam és néztem, ahogy az emberek ki-be mászkálnak az istállóban. Néha odajöttek hozzám vagy az egyik társamhoz, hogy megvakargassa a homlokom, vagy egy kis csemegét adjon, de még akkor is borzasztóan unatkoztam. Bárcsak lenne már tavasz! Akkor egész nap kint lehetnénk és szórakozhatnánk a barátaimmal!

 

Január 21.

Reggel el kisebb csapatból álló ember horda jött az istállóba és vitték magukkal Bolhát, a tarka mént. Nem tudom hova vitték, de remélem, hogy hamar visszahozzák, mert nagyon megkedvelem. Vicces és jókat lehet vele beszélni!
Ma, amikor már végre rám csatolták a vezetőszárat, azt a kötelet, amivel az emberek vezetgetni szoktak azt hittem, hogy visznek ki a legelőre. Ösztönösen már az ajtó felé indultam, de az emberlány megállított és kikötött a falhoz. Úgy tűnik, mégsem visznek ki. Milyen kár! Már megőrülök ettől a bezártságtól!

 

Január 22.

Hmm… ma több dolog is történt.
Először is reggel miután már elláttak és jól laktam, Kate vezetett ki és végre ki vitt a friss levegőre. De ismételten nem a legelőre, hanem egy kavicsos udvarra, az istálló mellé. Egy nagy, zömök férfi volt még ott egy autó hátuljánál állva és valamit nagyon ütlegelt. Hangosan zörgött a fém az alatt a valami alatt, amivel kalapálta. Miután kikötöttek a férfi egyesével felemelte a patáimat és megnézte őket. Amikor az egyik hátsó lábamat emelte fel, majdnem megrúgtam, csak egy kicsi kellett hozzá. Tegnap kicsit megütöttem azon a felén a combomat, amikor hempergőztem a szénában. Igazán jó móka volt! Aztán visszament a kocsijához és ismét kalapálni kezdett, majd valamit belemártott egy vödör vízbe, az pedig halkan sistergett. Utána odafordult hozzám és azt a valamit a patám aljához nyomta. Nem is éreztem semmit. Mindezek után halk csörömpölést hallottam a hátam mögött, aztán egy ollóféleséget pillantottam meg a kezében. Hallottam, ahogy erősen összenyomja az ollót, engem meg valami furcsa bizsergés járt át. Gyors megcsinálta ezt a többi patámmal is, és amikor az elsőket csinálta, láttam, hogy a patáimból vág le és dörzsöli simára. Végül a kocsija felöl újra hallottam a sistergést, aztán hirtelen nagy lökést éreztem a patámban.
Fél órával később nehéz vaspapucsokon vezettek vissza az állásomba. Úgy éreztem plusz tíz kilót helyeztek föl mindegyik lábamra, mert amikor fel akartam azt emelni húzta lefele a súly. Ráadásul állni is nehéz volt bennük. Ezért inkább úgy döntöttem egy helyben állók és nem nagyon mocorgok. De ezt is meguntam így hát próbáltam meg tanulni menni az új „patáimmal”.
Este Bolha visszatért közénk, mi pedig hangos nyerítéssel üdvözöltük. Amikor bevezették egyből érezhető volt, hogy megváltozott az illata. Szegény mén, akarom mondani most már herélt.

 

Január 23.

Kate ma kicsit korán érkezet. Sőt, túl korán. Még nem voltam eléggé ébren ahhoz, hogy enni vagy bármi mást tudjak csinálni. Szerencsére nem rakott elém semmiféle eledelt, csak bejött a boxomba, a kezét a sörényem alá dugta és meleg víz jött ki a szeméből. Ilyenkor mindig kedves szavakat szokot nekem mondani, de most semmi. Csak halk hüppögés hallatsz. Horkantottam egyet, hogy tudassam vele, én is jelen vagyok!
- Sajnálom pajtás! – kezeivel megtörölte az arcát aztán az agyarait kivillantva rám nézett és megsimogatta a fejemet. – Nem is tudod mennyire szerencsés vagy, hogy egy ilyen szép helyen élhetsz!  - közben hallottam, ahogy az istálló ajtó megnyikordul és valaki belép. Azt is hallottam, hogy gyorsan tesz-vesz az az illető, aki még bent van, aztán hírtelen csend lett.
- Kate, te vagy az? –léptek halk hangja közeledett az ajtóm felé. –Hát te mit csinálsz itt ilyen korán? –nézett felhúzott szemöldökkel a szőke.
- Semmit, én csak… csak… -és ismét elkezdett folyni az arcán a meleg víz.
- Na, gyere, egy bögre forró tea mellett elmondhatod mi bánt- Kate kilépett a boxomból, de még visszanézett rám és  intett a kezével, ami azt hiszem elköszönést jelent náluk.

 

Január 24.

Ez igazságtalanság! Ma az egyik lóért eljött a gazdája, egy erősen orgona illatú nő és elvitte magával. Csak késő délután jöttek vissza, s megtudtuk, hogy lovagolni voltak. Nem tudom mi az a lovaglás. Tényleg, mi az a lovaglás? A kanca azt mondta, azt nevezik lovaglásnak, amikor az ember felül a hátunkra és együtt futunk, versengünk a széllel. Izgalmasan hangzott, bár az a rész, amikor az ember felül rám már nem volt olyan csodás. Ha rám próbálna ülni az egyikük, azt hiszem, jól megtaposnám a lábát.

 

Január 25.

Kate mostanában nincs formában. Ma is élő hulla volt. Például a zabos vödrömbe akart vizet rakni, a szőrömet rossz kefével akarta kikefélni, és még a nasimat sem kaptam meg!
- Lehet, hogy haza kéne menned! –mondta két, a szemközti boxból, miközben az egyik ló patáját pucolta ki.
- Jól vagyok, csak kicsit elfáradtam, ennyi az egész.
- Ne hazudj nekem! Amikor 2 éve az én öcsém született meg, az én szüleim is ezt csinálták. Csak a kicsire figyeltek, rám pedig nem, ráadásul mindig velem kiabáltak és mindenért engem hibáztattak. Magyarán kiestem a pixisből- majd egy vállrándítással elintézte.
- De ez más. Nálunk nem az, hogy ő kap minden figyelmet, mert azt még elviselném, de az hogy már a saját programjaimat is le kell mondanom miatta, és hogy nem tudok este aludni a bömbölésétől… na, ez már sok. Pedig, hogy örültem, hogy végre nem leszek egyke, és tessék! –hangjában érezhető volt a feszültség, és hogy jobban rányomta a hátamra a kefét, minek eredményeként eltávolodtam tőle.
- Jaj, bocsi Cedar, nem vagyok épp a legjobb formában- majd egy mély sóhaj után folytatta a munkát.
Este, még búcsúzóul a száját az orromra nyomva cuppanós hangot adott ki. Nem volt valami nagydolog, sőt talán egy kicsit furcsa volt, de azért örültem, hogy foglalkoznak velem. Aztán még elköszönt a többi lótól is és elment.

 

Január 26.

Ma dél körül kivittek minket a legelőre. Rá egy órára elkezdett szállingózni a hó, mi pedig azzal játszottunk, hogy próbáltuk a hópihéket elkapni. Nagyon vicces volt, ahogyan csattogtak a fogaink. Sajnos a játéknak hamar vége lett, mert jöttek az emberek és bevittek minket. Mit ne mondjak, hát jól esett a fagyott végtagjaimnak az istálló melege.
Visszagondoltam arra az időre, amikor annál a rémes embernél laktam a két társammal, a szürke kis ménnel, aki mindig vacogott, és a szegény fekete kancával aki sajnos… Áh, most inkább nem gondolkodom ilyenen, mert akkor elmegy a kedvem mindentől.

 

Január 27.

Kate ma csak délután jött, ezért June etetett meg minket reggel. Délután, aztán amikor a barna hajú lány megérkezett, mindenkinek adott egy kockacukrot és jól megdörgölte az orrát az összes pacinak. Amikor hozzám ért én viszonzásképen a számba vettem a sörényét. Nem tudom miért, de jól esett, hogy gondoskodnak rólam és valahogy ki akartam fejezni. Ezért egyfolytában böködtem az fejemmel, meg az arcába dugtam az orrom. Lehet, hogy nem Kate a gazdám, de nagyon szeretem. Mert mióta itt vagyok, ő foglalkozik velem a legtöbbet. No meg az a szőke férfi, akivel jókat futkároztam, bár az utóbbi napokban nem jött el hozzám. És szerintem Kate nem csak azért van velem ennyit, mert kap érte olyan zöldet, hanem mert ő is érez valamit irántam. Bár csak ő lenne a gazdám!

 

Január 28.

A reggeli időszak és a déli között egy nő érkezett az istállóba. Nagyon kedves volt. Minden lovat üdvözölt először és finom falatokat adott nekünk. Ám rögtön meg is változott a véleményem róla, amikor a fekete táskájával együtt hozzám lépett. Ott állt mögötte Kate és még egy-két ember is. A lovászom bejött mellém, és megtartotta a fejem, úgy hogy nem tudtam se jobbra, se balra mozgatni. Aztán egy csípésszerű fájdalmat éreztem a nyakamon, ami rögtön el is múlt. Ez a kedves nő kihasználta a szeretetemet! Azt hittem jó, de csak ezt a csípést okozta! Bár, nem tudom, hogy mióta adnak a rossz emberek finom, édes-ropogós falatokat. Lehet, hogy mégsem olyan rossz ez az ember.
- Így ni, minden lovat beoltottunk! –mondta, miután kilépett a boxomból. Megfigyeltem, hogy az egyik zsebéből varázsol elő ilyen fincsi eledelt, ezért át akartam kutatni a zsebét. Ám amikor az orromat odadugtam, az túl nagy volt, vagyis inkább a nyílás volt túl kicsi a ruhán.
- Hé, te! Ízlik, mi? –aztán adott még egy falatot, és elment. Ment vele a többi ember is, csak a lovászok maradtak.

 

Január 29.

Ma még mindig éreztem a tegnapi szúrás helyét. Igazából, csak annyit érzékeltem, hogy zsibbad, a nyakam annak a része ahol tegnap megcsípet az ember. Elkezdtem ezért le-föl csóválni a fejemet, hátha akkor jobb lesz, amit persze a két lány, akik gondoznak minket azt hitték nekik produkálom magam. Pedig nem is! De nem bánom, mert kaptam egy almát tőlük. Lehet, hogy többször kéne lóbálnom a fejem?

 

Január 30.

A hónap mindjárt véget ér, én pedig már 20 napja vagyok ezen a csodálatos helyen. El tudnám képzelni azt, hogy itt öregedjek meg. Tudom, még korai ilyenen gondolkodni az én koromban, de miután átéltem néhány vészes helyzetet, nem csoda hogy ilyen a gondolkodásom. Az új otthonomban figyelnek rám és kényeztetnek. Mindig tele az etetőm és a vizem is mindig friss. Sok nassolni valót kapok és szép tiszta a szőröm. Jó a társaság és még az emberek is jók itt. Ez aztán a ló éden!

 

Január 31.

Ma miközben Kate az állásomból kiszedett koszos szalmát vitte ki, én kicsit közelebbről megvizsgáltam a háromágú szigonyát. Ezzel lapátolta föl a szalmát a földről. Érdeke emberi eszköz volt. Egy hosszú farúdból három ág állt ki. Amikor az orrommal megérintettem az hangos csattanással eldőlt és a földön landolt. Gyorsan hátráltam pár lépést, és úgy tettem, mintha nem is tudnék róla, hogy ott van. Amikor Kate bejött, kicsit meg volt lepődve, hogy a földön fekszik a lapátoláshoz szükséges kelléke. Rögtön rám nézett, én pedig a világ legártatlanabb képét mutatva, figyeltem a következő lépését. Nem csinált semmit igazából, csak felvette azt a dolgot és megsimogatta a fejem.

 

 

Hírek

  • (=
    2011-01-27 17:03:59

    Amint észrevettétek felkerült pár új dolog a honlapra!
    A Rajzaim, Alkotásaim menüpontban találjátok azoknak a menüpontoknak a linkjét, ahol megtekinthetitek az általam készített fényképeket. ezek álltalában lovak, vagy hozzájuk hasonló állatok vannak. (zebra, csacsi +állatkert állatai)
    Továbbá most már a képeimre feliratott is teszek, hogyha valaki elakarná lopni, akkor ne tudja felhasználni sajátjaként mert rajta van a web címe.
    csak úgy megemlíteném még azt is, hogy a Cedarból mindennap, ha tehetem felteszem a friss részeket, úgyhogy olvassatok!
    Hát egyenlőre ennyi. További jó böngészést!

  • Alkotásaim
    2011-01-21 17:56:58

    Ha már a remekműveimnél tartunk, itt megnézhetitek az egész jóra sikeredett PAINtes és kézzel rajzolt lovaimat!
    Kérlek ne lopd el őket, mert sokat dolgoztam velük!
    Remekműveim

  • Cedar Január
    2011-01-18 20:37:14

    Cedar történetéhez felkerültek az újabb napok!
    Minden nap új részek vannak! (=

Szavazás

Szerinted melyik lovas történetem volt eddig a legjobb?
Egy év Cedar a csikó életéből
Főnix élete
Petya, a vad póni története
Asztali nézet